Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3kok Úszor község történetéhez 3rész

2012.06.18

  kenyérganbonát a családjának. Minden aratás áldomással és mulatsággal ért véget a helyi kocsmában. A idősebbek elbeszélése szerint az egész társaság eljárt a környéki falvakba is csépelni, természetesen akkor, ha a mi falunkban már végeztek a csépléssel. Ezekre szokásokra még az én generációm is emlékszik. Ennek a szokásnak a falu erőszakos kollektivizációja vetett véget. Akkoriban a cséplőgépet kiszolgáló személyzet javát a vasutasok alkották, kik így javítottak anyagi helyzetükön. 

mt2008-001.jpg Az uralkodó munkásosztály úgy gyakorolt nyomást a parasztságra, hogy nem adtak szabadságot a vasutasoknak, így akarták meggyorsítani a mezőgazdaság kollektivizálását. Véget ért az első nagy világégés a történelemkönyvekből ismert részletekkel. A falu köznépe mindig tudta a kötelességét, végezte a dolgát, bárki volt a király vagy császár. Az újonnan alakult államforma, a Csehszlovák Köztársaság eleinte nagyon liberális volt, nagyvonalú a kisebbségekkel szemben. A győztes nagyhatalmaknak érdekükben állt messzemenően támogatni az új államalakulatot a volt szétvert birodalommal szemben, ami viszonylag magas életszínvonalat produkált. Lassan bevezették a kétnyelvűséget, az iskolák tannyelve maradt a régi, és egyenjogúnak ismerték el a hivatalokban a kisebbségek nyelvét. Ezt a időszakot nevezik a Masaryk-demokrácia korának. Az első nagy változást a falunak és környékének a földreform okozta, mert magával hozta Fakó, a földesúri birtok megszűnését és felparcellázását. Hasonló sorsra jutott a vörösmajori, a németcsuki (Németsók) és józsefmajori uradalom. Az 1929. évi földreform a magyar lakosság és szegényparasztság rovására valósult meg. Hiába reménykedtek a volt zsellérek – a demokratikus ígéretekkel szemben nagyon keveset vagy semmit sem kaptak. Így kezdett kibújni a lóláb. Az új lakók telepesek, cseh-morva és szlovák nemzetiségűek voltak akik főleg legionáriusságukért kaptak telket, állami támogatást és kölcsönöket (amit sokan a mai napig nem fizettek vissza), amiből színvonalas lakóházakat és gazdasági épületeket építettek.

Mindez pontos, mérnöki alapossággal történt. Fakón új utcák lettek kijelölve. Ekkor keletkezett a ismert Cseresznyés utca és az azt szegélyező házak a nem telepes lakosok számára. Házhelyeket mértek ki a Szenci út mellett, a pakai útkereszteződésnél az állomásig. Így már a falu fakói része összeért a vasútállomással.

Ott, ahol van pénz, ott lehet fejlődni. Az állam bácsi bőkezűen támogatta az új kolonistákat. Az állomással szemben megnyílt a přerovi mezőgazdasági gépeket forgalmazó vállalkozó raktára. A jól dotált kolonisták megengedhették maguknak a modern vetőgépeket, lóvontatású kaszát és más, a 20. század szülte mezőgazdasági gépeket, amelyekről az őslakosok többsége csak álmodozhatott. Ehhez még hozzátartozik, hogy a kolonisták adómentesítve voltak. Kihasználva az ország déli fekvését és a vasút közelségét, több zöldségtermelő kertészet alakult. Említésre szorul egy bizonyos Neradil nevű kertész, kinek több újító ötlete volt, amelyeket meg is valósított. A kertészetében keskeny vágányú vasúti sín volt lefektetve, melyen egy öntözővizet tartalmazó ciszternát hordozó berendezés közlekedett. Két oldalra kinyúló csövekből permetezte széjjel az öntőzővizet, miközben a monstrum lassan haladt az ültetvények között. A síneken kis szállítótargoncák is közlekedtek a betakarított termények szállítására. Az öntözésre szánt vizet nagy medencékben a nap melegével előmelegítették. E modern zöldségtermesztési mód utódja a Magnemesítő lett, amely ma, a rendszerváltást követően lassan megsemmisül.

A Somorjára vezető vasút Fakó felé eső oldalán terült el Mazánek faiskolája – a kanyar és az Úszorra vezető út között az egyik része, Fakó déli széle és az ún. Széles lénia között a másik része. A faiskolában díszbokrokat és gyümölcsfákat neveltek. Voltak kisebb kertészetek és gyümölcsösök is, például Konrád, Tardos, Kvacska-Kovács és Jandzetics.

A mezőgazdasági éllovas Pospíšil volt. Háza a volt állami birtok igazgatóságával szemben található. Az impozáns épület frontján a tulajdonos lakóhelyiségei voltak. Az épület érdekessége, hogy dupla padlása van egymás felett, ami nagyobb mennyiségű gabona tárolásra alkalmas magtár volt. Az épület hátsó részén helyezkedtek el a gazdasági melléképületek és az istállók. Az istállók széles, magas épületek voltak, és már akkor rendelkeztek önitatókkal. A vizet kézi szívó-nyomó pumpával juttatták a magasabban fekvő víztárolóba, onnan látták el a önitatókat vízzel. A trágyadombot betonfal szigetelte el a környező talajtól. Az állotok vizeletét erre kiképzett csatornán vezették a tárolóba. A trágyadombot az istállóval egy fedett tető kötötte össze. Ezekkel és más modern megoldásokkal messze megelőzte a korát.

Annak ellenére, hogy a telepesek nagy dotációkat és adókedvezményeket kaptak, akadtak mórtéglából (sárból vagy agyagból gyúrt, nem kiégetett tégla) épített házak. Ilyen a még ma is álló Matula-ház, mely formában utánozta, de méretben elmaradt a mellette levő Pospíšil-háztól. Ezek a mórtéglából épült házak szárazságban nagyon beváltak, ha azonban a megrongálódott tetőn keresztül beáztak, akkor a falak szétmállottak.

Az első házak az állomás két oldalán kezdtek épülni. Az állomási kocsma tulajdonosa Egenberger volt, mellette állt a nyugalmazott mérnök, Lucky „Mária” villája. Az állomással szemben a már említett mezőgazdaságigép-értékesítő lerakatának épületei álltak, ott, ahol később Smolonné lakott. A Pospíšil-ház mellet kis üzlet nyílt, az állomás mellett pedig hentesüzlet. Felépült egy arra a korra nagyon modern egyosztályos iskola a tanítólakással együtt. Magas, nagy, világos ablakokkal ez lett az első úszori, illetve fakói szlovák tannyelvű iskola. A tanítás 1927-ben indult, az első tanító neve Makovická volt.

scan0019.jpg

Az öreg faluban a fejlődés nem volt ilyen látványos. Épültek ugyan új házak, nyolc kis, főleg a vasút alkalmazottainak házaiból álló ún. kis sor. Ezeknek a házaknak a méretein és kivitelezésén meglátszott, hogy nem kaptak állami dotációt. Csúfondárosan kecskesornak is nevezték. E kis utcácska két zsákutcából áll. Az utcával szemben levő lapos valamikor a Duna ága volt, télen-nyáron vízgyűjtő, és a házi vízi szárnyasok kedvenc helyéül szolgált. Ma ez az utcácska reális képet fest a régi faluról. Az utca eredeti lakói rég kihaltak, és az utódok a házakat eladták városi  idegeneknek, akik többnyire átépítették őket. A laposi kacsaúsztató a Duna szabályozásával és a nagy szárazságok évei alatt lassan kiszáradt (a múlt század negyvenes és ötvenes éveiben), pedig volt rá eset, hogy a tavaszi dunai áradások és a hóolvadás idején annyira megemelkedett a víz szintje, hogy száraz lábbal nem lehetett átkelni a laposon vezető úton. Ha már itt tartok, meg kell említenem a többi tavacskát is, amelyek a faluban, illetve annak határában voltak találhatók. Sajnos, csak a múlt időben. A leginkább említésre méltó a kápolna előtti térségen volt – a fél falu házi vízi szárnyasainak napközi tartózkodási helye. Betonból készült alacsony fal vette körül, így védve a partot az eliszaposodástól. (A betonfal a nagy gazdasági válság éveiben készült állam által dotált közmunkából, a munkanélküliek bevonásával.) Télen nagyszerű jégpálya volt a falu aprajának. Az 1947-es nagy nyári szárazságban kiszáradt, és már nem újult fel. A betonkorlátot kitörték, a tó medrét betemették. A Sárkány erdőtava folytatódott a kis sor felé, ez is a holt Duna-ág részét képezte, a fiatalok kedvenc kiránduló- és szórakozóhelye volt. A sűrűn benőtt bokros parton rengeteg ibolya nőtt. Az erdőtől északra ősi gyep terült el, ami tehénlegelőnek szolgált, azonkívül ideglenes futballpályája volt a falu gyerekeinek. A másik nagyon kedvelt tavacska az ún.  Mórvető volt. Ez, mint a neve is elárulja, nem természetes gödör volt, amiről az eléggé meredek oldalai is tanúskodnak, valószínűleg valaha agyagbányaként szolgált. A gödör aljában egy tiszta vizű tavacska volt, ideális a gyerekeknek lubickolásra. Sajnos, már ezt is  likvidálták, de hadd említsem meg volt helyét a tenyészbikatelep mögött, a kertekalji út mellett. A temetővel szemben volt a kövecsgödör, aljában vízzel. Ezt is hasonló sors érte. A temető mögött, a holt Duna-ág egy szakaszán szintén volt egy kis tavacska. Közvetlenül a Reicher-ház mellett is volt egy tízszer tízes tó, az épület felőli oldalán nagy meredekséggel. A Hunyadi-Vesely kert szélén, a utak által háromszöget alkotó telken is volt egy ún. kacsaúsztató. Ma márt szintén be van takarva, és legújabban gyerekjátszótér található rajta. Fakón a volt vasúti átjárónál mind a két oldalon voltak tavacskák, szintén a holt Duna-ág maradványai, melyet itt szelt át a Somorjára vezető vasút. A nagyobbik tavat annyira feltöltötték, hogy már házakat építettek rajta. Fakón ezenkívül még három ásott tó is volt, az egyik vasútállomással szemben – ez a valamikori téglagyár agyagbányája volt. Ezt már szintén feltöltötték, sőt már egy domb van helyén. A másik kettő a csukárpakai út mellett volt. A Basek-háznál egy közkedvelt, fürdőzésre alkalmas tiszta vizű tó volt. Ez az egyetlen, ami fennmaradt, bár megváltozott formában, a szép környezetet alkotó fák nélkül. A másik valójában egy homoklelőhely volt, a vizet nádas szegélyezte. Itt egy súlyos, halálos baleset is történt: a homok bányászásakor a felső part leszakadt, és maga alá temette Kochol Lajost (1928 szeptemberében). Ma már a tavacska nincs meg, nagy kár, mert ez a kis terület a szitakötőivel őrizte az eredeti Csallóköz nádas lápjának egy megmaradt tenyérnyi darabját.

A kis tavacskák ideális helyet jelentettek a szúnyogok szaporodására. Nyáron napnyugtával a kis vérszívók raja lepte meg az embereket és állatokat. Az udvarokon a szúnyogok raja ellen kiselejtezett edényekben trágyát égettek, ami nagy füstöt produkál. Ennek ellenére megtámadták a szabadon hagyott lábszárakat és karokat. A csípés helyén kis dudor támadt, ami nagyon viszketett. A gyerekek nem állhatták meg, hogy meg ne vakarják, így a felsebzett bőrbe a poros környezetből fertőzés került. Csúnya kelések keletkeztek, amelyeknek nyomait magukon hordozták még felnőttkorukban is.

Szó esett a kiszáradt Duna-ágakról. Ezek az ágak valaha folyóvizek voltak. A Nagy-Duna, elhagyva a Kárpátok vonalát és elérve a Kisalföldet, számtalan ágra szakadt, amelyek minden egyes nagy áradásnál újabb és újabb ággá szakadoztak. Ez a Duna szabályozásáig tartott, de egyes ágak megmaradtak, így Úszoron is, hol sekélyebb, hol mélyebb árkot alkotva.

Mielőtt folytatnám elbeszélésemet, ismertetem az akkori gyerekek életét. A falu évszázadok alatt alig változott, úgyhogy csak a 20. század első felére szorítkozom. Lényegesen nagyobb volt a népszaporulat, mint manapság: a nyolc-tíz gyerekes családok természetesek voltak. Nagyobb volt a csecsemőhalandóság és kiskorú gyerekek elhalálozása. Elég a kis temetőben megtekinteni a kis sírokat. Orvosra és orvosságra nem volt pénz. (Az az igazság, hogy a paraszt előbb hívott orvost a lovához, mint saját magához és gyerekeihez.) Az orvostudomány állapota és a higiénia színvonala is hozzájárult a csecsemők elhalálozásához. Azok a gyerekek maradtak meg, akik megérték  első életévüket.

A falu legapraja is kiskorától be voltak fogva a ház körüli munkákba. Abban az időben nem létezett sem gáz, sem villany a lakásban. A gyerekekre volt bízva, hogy a tüzelőt bevigyék a konyhába, ezenkívül sok apró teendő is a gyerekek dolga volt. Nem volt a családban vita tárgya, hogy ki vigye ki a szemetet. A libaőrzés például a kisebb gyerekre volt bízva. Az aratás után a lekaszált gabona helyét tarlónak nevezték. A gereblyézés (az elhullott gabonaszálak összehárítása) után ott maradt kalászokat és gabonaszemeket a libákkal etették fel, amelyekre a libapásztor kisleányok, fiúk vigyáztak. Jaj volt annak libapásztornak, akinek a libái a tilosba mentek! Mai szemmel nézve és az anyagi kár csekély értéke mellett a megtorlás túl nagy volt. Volt rá eset, hogy a kis kárt szenvedett tarlótulajdonos  egy libát is elvitt, ami a keletkezett kár sokszorosa volt. A nagyobb fiúk, vagy ott, ahol nem volt a családban megfelelő fiú, a lányok is tehenet őriztek. Az út menti árokparton, a vasúti töltések oldalán növő füvet – mindent  felhasználtak szénának és a szarvasmarha legeltetésére.

A kamaszlányokat és -fiúkat fokozatosan befogták a háztáji, valamint a mezei munkák végzésébe. Ruházatuk, akár a felnőtteké, nagyon szerény volt. Nyáron a fiúk öltözékét  klottnadrág, a leánykákét egyszerű ruhácska képezte. Télen a lábbelijük a csizma volt. Amint az időjárás megengedte, mezítláb jártak. A szúrós tarlón csak begyakorolt járással lehetett járni, mihez hozzájárult a talpak megkérgesedése.

Nem volt televízió, sem rádió és számítógép, mégis boldogan éltek, annak örültek, amijük volt. A drága játékok helyett kézileg, saját ügyességükkel készített játékokkal játszottak. A kisleányok rongyból varrott babákkal és labdákkal, a fiúk fából faragott puskákkal, kardokkal, a nagyobbak a felnőttek segítségével szintén fából faragott szekerekkel. Minden kis srácnak volt bicskája, anélkül nem létezhetett, valamint volt csúzlija, vagyis gumipuskája, amely a gumiszalag megfeszítésével a végén levő bőrtartóból vetette ki a kavicsdarabot. A versenyben az volt tét, hogy ki tud messzebbre és magasabbra lőni. A fűzfa ágából sípokat faragtak. Nem megvetendő játéknak számított a bodza ágából készült bodzapuska. A tök is nagyon jó játékszernek bizonyult. Könnyen lehetett faragni, cséplőgépet is lehetett belőle készíteni. A csépelni való gabonát fű pótolta. Sok ma már elfelejtett játékot játszottak. Mind a testmozgást és az erőnlétet növelte. A fiúk kedvenc játéka, úgy, mint most is, a katonásdi volt. Nem a PC-monitorokon, hanem kint a természetben. Harci játékokat játszottak egymást közt vagy a faluk között: Úszor -Fakó, Úszor - Vörösmajor. Lehet, hogy a Pál utcai fiúk történetéből merítettek ihletet. Említést érdemel a két világháború közt tevékenykedő ún. mórvetői csapat, amelynek vezére  Baranyai Saki volt (az ő szülei voltak a mórvető tulajdonosai). Még ágyújuk is volt – egy nagyobb átmérőjű vascső egy taliga első tengelyére volt szerelve, így igazi ágyú illúzióját keltette. A cső egyik vége be volt dugaszolva, a másik, szabad végére egy bokszosdoboz fedelét helyezték, ezzel a cső le volt zárva. A lezárás előtt egy darab karbitot helyeztek a csőbe, majd leöblítették vízzel, így acetiléngáz keletkezett, és ezt egy erre szolgáló kis lyukon át meggyújtották. A doboz teteje nagy robbanással lerepült, és kész volt az ágyú. Egy kis fantáziával komoly harci tevékenységet lehetett szimulálni. A futballhoz nem kellett sok, elég volt két sapka kapufának. Néha, amikor kevés volt a játékos, kapura játszottak. Ha nem volt bőr- vagy gumilabda, megfelelt a rongylabda vagy tehén- és lószőrből összegyúrt szőrlabda. A kislányok a libalegeltetés alatt sajátos játékokkal szórakoztak, például mezei virágokból koszorút fontak stb. Egy idős néni (1870-ben született) mesélte, hogy táncolni libaőrzéskor a tarlón tanult meg.

    Emlékszem, hogy a múlt század negyvenes éveiben voltak olyan öreg falusi bácsik (Keszán, Vágó), akik örömmel meséltek régi történeteket. (Kár, hogy akkor még nem volt magnó.) Ilyen népi mesemondások helye volt a téli esti tollfosztás is. (Nyáron a felnőtt libáknak eltávolították felesleges tollazatuk egy részét, amit úgyis elpotyogtattak volna. Ezt a műveletet nevezték mellesztésnek. Ugyanez történt a liba levágásakor. A így nyert toll még nem volt alkalmas ágyneműk töltésére, ezért a toll szilárdabb részét el kellett távolítani. Ezt a tevékenységet nevezték tollfosztásnak.) Ilyen fosztott tollra nagy szükség volt a lányos házaknál. Az ágynemű a leány hozományának szerves része volt. A mesemondáson kívül sok vidámság és huncutság is kapcsolódott a tollfosztáshoz. Például a legények élő verebet engedtek be a tollfosztó helyiségbe. A szegény állat röptében felkavarta a könnyű tollat, ami aztán szállt mindenfelé. Ezért aztán lett nagy haddelhadd, az asszonynép megfuttatta a legényeket. Hasonló kollektív munka volt a kukoricafosztás: a szomszédok összeültek, és kifejtették a kukoricacsövet a kukoricakalászból. Ilyenkor sok vidámsággal, világot látott, frontot járt emberek elbeszéléseivel, énekekkel igyekeztek elűzni a munka egyhangúságát.

A hosszú téli esték bizarr ötleteket szültek a legények fejében: összecserélték a utcakapukat. A legnagyobb tett az volt, ha a valamiért nem szimpatikus gazda kocsiját szétszedték darabokra, létrán felvitték az épület tetejére, ott újra összerakták, és  megrakták istállótrágyával. Ha jól tudom, pár liter bor váltságdíj fejében visszarendeztek mindent az eredeti helyére.

Valamikor  legénybíró-választás is volt a farsangi mulatságok végén. Az utolsó legénybírót Úszoron közvetlenül a második világháború utáni években választották, bizonyos Sármány Anti volt az. Az év legvidámabb szakaszát, a farsangot vidám dőrejárással fejezték be. Úszoron a második világháború után szűnt meg ez a vidám szokás. Vannak még faluk, ahol még ma is él a hagyomány, főleg azokban a falvakban, amelyekben homogén a lakosság. Ott a szokás nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Ugyanígy léteztek más kedves népszokások is, mint a mikulásjárás. Mikulásnak és krampusznak (ördögnek) beöltözött gyerekek, néha legénykék járták a házakat. A rossz gyerekek papírba csomagolt szenet és virgácsot kaptak az ördögtől, a jó gyerekek valami édességet a Mikulástól. Azonkívül Szent Luca napján fehér lepedőbe burkolt lányok járták a falut, kezükben tollseprű vagy meszelő, hogy kiseperjék a betegségeket a házból.

A leggazdagabb szokások a karácsonyi ünnepkörhöz fűződnek. Betlehemjáráskor angyalnak és pásztoroknak öltözött fiúk vittek egy betlehemet, benne a kis Jézuskával, Szűz Máriával, Szent Józseffel, barmokkal és a többi bibliai alakkal, és jártak házról házra. A betlehemes fiúk rövid mondókával adták tudtára a ház népének az örömhírt. A ház lakói a szereplés után megajándékozták betlehemes fiúkat. A betlehemjárás nem kötődött kimondottan a karácsonyestéhez, már kora délutántól kezdtek járni. Ellentétben a mendikánsokkal, akik a szentestén jártak énekelni az ablakok alá. Volt, aki egyedül, vagy kisebb-nagyobb csoportokban kisgyerekek, kamaszok, felnőttek. Az éneklés befejezése után a ház lakói, rokonok, szomszédok betessékelték és megajándékozták a mendikánsokat. A kisgyerekek édességet kaptak, és aminek legjobban örültek: egy kis aprópénzt.

A leghatásosabb a legények és lányok által alkotott csoport mendikálása volt. Sajnos, nekik nem diót, piros almát adtak a háziak, hanem alkoholos italokat, aminek hatására egy alkalommal tettlegességig fajult a szépen induló akció. Volt olyan eset is, hogy a jó hangulatban levő csapat éjféltájt a már alvó tanító ablaka alatt addig énekelt, míg az ajtót nem nyitott és meg nem vendégelte a kedves társaságot.

Ezek a dolgok a múlt század ötvenes éveiben történtek, utána lassan kimentek a divatból. Volt még az újévi köszöntő, amit éjfél után, a új esztendő első óráiban jártak kívánni. Mindehhez hozzátartozott a durrogtatás, ami abból állt, hogy üres festékesdobozba karbitot tettek, egy kevés vízzel meglocsolták, lezárták a födelét. Egy kis lyukon át meggyújtották az összegyűlt gázt, az felrobbant, és a fedél nagy durranással lerepült.                                                                                                                                                                                                                                          

A mai fiatalok már el sem tudják  képzelni, hogy nézet ki  a valamikori parasztház udvara. A baromfiak, tyúkok, kacsák, libák és néhol pulykák birodalma volt ez. A háztető eresze alatt vagy vastag póznán voltak elhelyezve a galambházak. A gazdasági udvar fontos része volt a trágyadomb, itt gyűjtötték össze és érlelték az istállók és ólak trágyáját, amit tavasszal és ősszel hordtak ki a szántóföldekre.

A mezőgazdaságban volt egy örökös, de céltudatos körforgás. Mindennek és mindenkinek megvolt a helye és ideje. Az háziállatok etetésének, itatásának és tisztán tartásának is. A lovakat és szarvasmarhákat rendszeresen kefékkel és vakarókkal tisztították. Ugyanúgy a ház udvarát is sepréssel tartották rendben. Minden szombaton estére az utcát is összetakarították. A ház falának a karbantartása az asszonyok kötelessége volt. A házak külső falait tavasszal agyagos sár és pelyva keverékével  javították ki, újratapasztották a lemállott vakolatot, és utána fehérre meszelték. A kulturális élet, ami főleg színművek előadásából állt, a háború után, az új körülmények között újra fellendült. Tehetséges amatőr színielőadások jelentek meg a falu színpadán. Megérdemlik, hogy neveiket ismerje a utókor: Rácz Imre, Tauber Károly, Puss Károly. A villanyáram még akkor nem volt bevezetve a faluba, de színpadnak az áramot dízelaggregát áramfejlesztő biztosította. A sportról. A világháború előttről nincs tudomásom arról, hogy versenyszerűen futballoztak volna a falunkban. Feltételezem, hogy a kubli-teke létezett, bár nem hallottam róla senkitől. A negyvenes-ötvenes években még létezett a tekepálya egészen az öreg kocsma megszűnéséig. A futballcsapat nem egyik napról a másikra valósult meg, hanem fokozatosan. Kis próbálkozások előzték meg a csapat megalakulását.

A 20. század harmincas éveiben működött minden idők legjobb futballcsapata. A csapat csillaga Vida Jenő volt. A játékosok között voltak vörösmajori szlovák fiúk, mint Zdianek, Vidó, továbbá az úszori Duduc, Varga Gyuri, Puss Károly és még egypáran. Nagyon jó kapusa volt a csapatnak, a fakói Ábrahám. Őt egy pesti klubhoz akarták leszerződtetni. Részt is vett a csapatban mint játékos, de aztán valami sérülés miatt visszamaradt. A csapat magasan felülmúlta a környékbeli falvak csapatait, sőt Somorjával is vetélkedett. Egy akkori játékos azzal indokolta jó kondíciójukat, hogy minden reggel futnak az állomásra, hogy elérjék vonatott, amivel munkába utaztak. Edzőjük nem volt, maguk dolgozták ki a taktikájukat. Felutaztak Pozsonyba, lelesték a ligás játékosok taktikáját, és otthon sikeresen alkalmazták. A csapat nagy riválisa a békei csapat volt. A találkozókon kiabálták, hogy ég a Vida stb., de nem használtak olyan ocsmány szavakat, mint a mai stadionokban. A fő hangadó Ulekláné, a békeiek fődrukkere volt, aki mindenhová elkísérte a csapatot. Ez a csapat, amelyre mindenki nagy elismeréssel emlékezett, a háború közeledtével az eredeti felállásban szétesett, és azok, akik követték évek múltán, már nem érték el azt a színvonalat. A közvetlen háború utáni csapatokból hadd említsek egy-két nevet, akik oszlopai voltak a csapatnak. Majer Pista és Reicher Józsi, mindketten jó erőben levő parasztlegények voltak, közösen nehezen áttörhető hátvédet képeztek. Csatárokból Melichert említeném, aki később Pozsonyban kötött ki. Voltak, akik az ötvenes években sportpályafutásukat Úszoron kezdték, és sikeresen Somorján folytatták (Pémm Sanyi, Rézverő Oszi, Puss Zoltán). A teljesség érdekében megemlítem azokat, akik saját szabad idejüket nem kímélve, odaadással dolgoztak a csapatért,  mint például Machala Laci.

Az eredeti futballpálya helyén ma házak állnak, ott, amint az út Vörösmajorra vezet. A pálya széle a kavicsgödör volt, így nem egy esetben onnan kellett kihalászni a labdát. A második világháború éveiben egy ideig a futballpálya Fakón volt, a keresztgyepen, ott, ahol a volt állami birtok irodaépülete áll, majd visszakerült újra az eredeti helyére. A háború után nagyon rövid időre a most megszűnt futballpályával szemben, a Sárkány- erdőbe vezető út mellett volt. Az ötvenes évek elején sok közmunkaóra ráfordításával elkészült az új futballpálya,   atlétikai pályákkal is számolva. A játszótér be volt kerítve, a nézők számára padok és kilátómagaslat készültek, továbbá öltözők, külön a vendégcsapatnak, és külön a hazaiknak. A játékvezetőknek szintén külön öltözők álltak a rendelkezésükre. Ezekhez társultak a zuhanyozók.

A futballpálya részére a telket szocialista módszerrel egyszerűen kisajátították. A rendszerváltás utána földeket, amelyeken a sportlétesítmény állott, az eredeti tulajdonos visszaigényelte, s ezzel megszűnt a futballpálya. Sajnos, hogy egyes emberek kapzsisága tönkretette az egyetlen sportolási lehetőséget.

 Az önkéntes tűzoltóegylet az elérhető adatok alapján 1903-ban alakult. Hogy hány taggal és milyen felszereléssel, nem sikerült megtudnom. Az egylet tagjai katonás fegyelemben végezték a gyakorlatozást parancsnokuk parancsára. Egyenruhájuk is volt fejvédő sisakkal. A egyenruhás tűzoltók rendfenntartási szolgálatot is végeztek mulatságokon és más rendezvényeken. A kürtös feladata volt kürtszóval riasztani és egyben összehívni a csapatot. Külön tűzoltószertár is volt a helyi iskola végében. Benne foglalt helyet a kézi hajtású fecskendő és a tömlők. Nyilván nem nagy hasznuk volt olyan kis teljesítményű pumpával, de kisebb lokális tűzestekben hatékonyabbak voltak a vödrös oltásnál. Hagyomány volt minden húsvéthétfőn fecskendőpróbát tartani. Az épület homlokzatán tartók voltak, amelyekre gyakorlatozás után felakasztották a nedves tömlőket száradni. Mivel a házaknál levő kutak nem voltak eléggé kiadósak, a falu közepén egy nyilvános kutat ástak, betongyűrűkkel és fedéllel – ez a mai napig megvan. Később a szocialista szövetkezeti rendszerben a kézi hajtású fecskendőt felváltotta a motoros fecskenső, amelyet traktorral vontattak. Ma már, sajnos, nincs tűzoltócsapat, sem fecskendő.

 A temetés végső, de fontos mozaikja a kultúrának. Eredetileg  a halottakat otthon, az elhunyt házában ravatalozták fel. A ravatalozásra szánt lesötétített szobában a koporsót a halottal a szoba közepén helyezték el. Mellette kétoldalt égő gyertyák álltak feszülettel és szenteltvizes edénnyel, benne a beszentelésre lúdtollból készült ecset. Minden csillogó tárgy, tükör le volt fedve. A koporsót a legközelebbi hozzátartozók állták körül. A  temetés résztvevői itt vettek utolsó búcsút a még le nem zárt koporsóban nyugvó halottól, és beszentelték az odakészített szenteltvízzel. A lezárt koporsóval a ház előtt az udvaron megtartották a szertartás első részét, majd az ún. Szent Mihály lován hat férfi a falun keresztül kivitte a koporsót a temetőbe. Ott fejezték be a szertartást. A múlt század hatvanas éveitől megszűnt a háztól való temetés. Eleinte a temető sarkában álló épületből, majd a felépült és a ma is álló impozáns ravatalozóból temették el a halottakat. mt2008-002.jpg A ravatalozó szintén javarészt közmunkával készült. A munka szervezésében nagy része volt Szojka Sándornak és Újj Jozsefnek, a épületlakatos-munkákban Czére Mihálynak. Mind hárman márt kint pihennek a temetőben. Hála a munkájukért, nyugodjanak békében.

 A két világháború közti rövid békeidő lassan a végére ért. Kezdtek tornyosulni a vészes viharfelhők. A világeseményeket nem részletezem, megtalálhatók a történelemkönyvekben. Forrt a levegő, egy tipikus előjel volt a falu közepén felállított vészjelző, egy oszlopra felakasztott vasútisín-darab, ami a légiriadót volt hivatva jelezni. Szlovák–magyar közös tárgyalás alapján meghúzták a két ország közti új határt. Rádió a faluban nagyon kevés volt. Azokat a rádiókat, amik voltak, körülülte a lakosság, és figyelték a híradást. Az érdekelte őket, hogy hová fog tartozni a falunk. Nagy örömre, mint ismeretes, Magyarországhoz. Az öröm természetes volt, a falu őslakói magyarok voltak. Annak ellenére, hogy viszonylag jól éltek az ún. Masaryk-demokráciában, a szívük mégis a magyar nemzethez húzott. És nem kellett lépten-nyomon érezni a kisebbséghez való tartozást. A magyar hadsereg nem mint megszálló csapat jött, mint ahogy igyekeznek egyes mai politikai képviseletek elhitetni, hanem a kétoldalú szerződés alapján. A magyar utászok pontonhidat építettek a Dunán Doborgaznál. Az ünnepélyes fogadtatás a magyar zászlódíszbe öltözött Somorján volt. Lelkes úszori leányok magyar népviseletben fogadták a felvonuló honvédeket. Visszakerültek a magyar feliratok és helységnevek a visszacsatolt országrészben. A közhivatalokban a cseh és szlovák hivatalnokokat magyarok váltották fel, többnyire az anyaországból. A lezser cseh közigazgatást szigorú rend váltotta fel, amit a csendőrség felügyelt. Nagy tekintélyük volt. A határozott, szigorú, kompromisszumot nem ismerő fellépésüknek nagy hatása volt a csavargókra, tolvajokra és más individuumokra.

Legfájóbb része a visszacsatolásnak az volt, hogy azok a lakók, akik Csehszlovákia megalakulása előtt nem laktak ezen a területen, ennek elhagyására lettek felszólítva. Ennek egyszerű oka az volt, hogy a lakosság etnikai összetétele szabta meg a ország új határait. Ez természetesen a kolonistákat, a telepeseket érintette. Mivel a felszólításra nagyon kevesen távoztak, kényszerkitelepítést alkalmaztak. Így történt, hogy ingóságaik hátrahagyásával voltak kénytelenek távozni. Hiénák a falu lakói között is bőven akadtak, és a visszahagyott javakat ügyesen kisajátítottak. Itt nagy lépést tettek a csendőrök az eltűnt tárgyak felkutatásában és visszaszolgáltatásában. Az összegyűjtött tárgyakat leltárba vették, és a úszori vasútállomásról elszállították Szlovákiába, illetve Csehországba. A magyar állam kártérítést fizetett a transzportált lakoknak. Ezt érintettektől tudom.

A falu egyes lakói nagy hazafiasságot mutattak, ami soviniszta magatartásban nyilvánult meg. Nem lehet csak Magyarországot elítélni a kitelepítésért. Majdnem egy időben hasonló, ha nem drasztikusabb módszerrel kergették ki a cseh hivatalnokokat az önállóságukat kikiáltó szlovákok. Közismert volt a kijelentés „Česi, peši do Prahy” (Csehek, gyalog Prágába), amit egyes mai nem objektív történelemírók nagyon elhallgatnak. Pozsonyból a magyar nemzetiségűeket toloncolták át Magyarországra. Így kerültek Úszorra, illetve Vörösmajorba Pémmék, Takácsék, Telekesék, Mériék, Horacsekék, Vargáék stb. Minden szélsőséges aktivitás elítélendő. Minden létező rossz csak rosszat szül.

Az üresen maradt kolonista házakat a katonaság foglalta le. A helyzet konszolidációjával a házakat a rászoruló lakosságnak és a Szlovákiából áttelepített családoknak utalták ki. Majd hadirokkantaknak, hadi árváknak és az első világháborúban szerzett kitüntetések tulajdonosainak juttatták egy kezdő alap befizetése ellenében, a maradék összeg ötvenéves törlesztésével. Nem ingyen, mint a kolonistáknak, nem visszafizetendő kölcsönként. A teljesség érdekében felsorolom az új tulajdonosok nevét: Horváth Sándor, Görcs László, Vitéz Nagy Elek, Mészáros István, Puss Alajos, Plutzer Somorjáról, Rácz Imre, Rácz Péter, Horácsek, Sill Ferenc és mások. Azáltal, hogy Úszor és Torcs (Lipnica) között húzták meg az államhatárt, az úszori vasútállomás határállomássá vált. Rendőrőrssel és vámhivatallal. Ideglenes rendőrlaktanyának az állomással szemben levő épületek szolgáltak addig, míg rövidesen meg nem épült a rendőrség és vámhivatal közös épülete, amely a  második világháború után mint postahivatal és lakóház szolgált. Ez épület különlegessége, hogy alája légvédelmi óvóhelyet építettek vészkijárattal.

A rendőrök az állomásépületnél teljesítettek szolgálatot. Egy rendőr, Német József a falunkból nősült, Baranyai lányt vett feleségül. A vámhivatal parancsnoka és a nyomozóiroda vezetője családostul a volt kolonistaházakban laktak. A rendőrkapitány agglegény volt, a Konrád-házban lakot. A határ védelmét a reguláris hadsereg kivonása után a határvadász alakulat vette át. Kaszárnyának Vörösmajorban egy családi ház szolgált. Nagy tiszteletet parancsoló csendőrséglaktanyájuk Somorján volt, a tornyos ház mellett (ma már lebontva). A vonatok menetrendje is lényegesen megváltozott. Mivel az úszori vasútállomás határállomás lett, a vonatok csak Pozsony és Úszor között közlekedtek. Dunaszerdahely felé úgy változott meg a menetrend, hogy Somorja lett a végállomás, és Úszoron keresztül valósult meg az összeköttetés Komáromba és vissza. Ami a vasút alkalmazottjait illeti, a magyar nemzetiségűek, akik lojalitásuk jeléül hűségesküt tettek, megmaradtak az eredeti beosztásukban. Hasonló folyamat volt érvényben minden állami tisztviselő esetében. A kulcsfontosságú hivatalnoki állásokat eleinte többnyire az anyaországból származó egyének töltötték be.

 A nagy ünneplést a reális mindennapok követték. Az új határ teljesen elvágta a mindennapi kapcsolatot Pozsonytól, többeknek a munkahelyétől, iskolájától, nagyobb bevásárlástól. Akiknek eddig Pozsonyban volt a munkahelyük, kénytelenek voltak a távoli Győrben,  Budapesten keresni új munkalehetőséget. A közkedvelt, Pozsonypüspökin rendelő Lampli doktortól el lettünk vágva. A legközelebbi kórház Komáromban volt. 1941-ben egy bizonyos Mocsonoki nevű, jómódú 61 éves gazdát a komáromi kórházba szállítás közben, a mentőautóban érte a halál. A mezőgazdasági termékek piaci értékesítése leszűkült. A falu az ország legdélibb részéről a új viszonyokkal az északi részre került. Ezáltal a déli vidékek primőr termékeivel nem tudtak versenyt tartani. A legközelebbi városok, mint Győr és Komárom, a távolság miatt nem jöttek számításba. A tulajdonosok kitelepítésével az eddig sikeres kertészeteket és a faiskolát fokozatosan felszámolták. A nagy létesítmények helyett keletkezett kiskertészetek nem voltak rentábilisak. A gazdátlan Neradil-féle öntözőberendezés a vandalizmus áldozata lett, a megmaradt vasszerkezet ócskavas-kereskedőnél végezte. Érdekes, hogy minden rendszerváltás kísérőjelensége a értékek degradálása.

A közlekedés szempontjából nagy jelentősége lett 1941–1942-es években épült medvei hídnak, mert általa lényegesen lerövidült az összeköttetés Győrrel. Létezett egy terv, amely szerint Fakó végétől egyenesen autóút épült volna a medvei hídhoz. Földmintákat vettek próbafúrásokkal, és kikarózták a jövendő út nyomvonalát. A terv nem valósult meg a háborús események miatt.

Egy különös folyamat indult el, éspedig a menekültek áradata. A zöldhatárt használták útvonaluknak Magyarországra vagy tovább. A zsidóüldözés rövidesen a szlovák állam megalakulása után megkezdődött. Ezért sokan használták ezt a utat a koncentrációs tábor helyett. A morva és cseh ellenállók Magyarországon keresztül szöktek Nyugatra. Mindig akadtak, akik jó pénzért megmutatták helyes utat. A határ nem volt légmentesen lezárva, mint a hírhedt vasfüggöny idején. Nem létezett technikai záróberendezés. A határvadászok bizonyos intervallumokban portyázták végig a határvonalat. Sorompók csak az utakat zárták le. Így egy kicsi helyismerettel át lehetett jutni a határon. Elég volt meg bújni a gabonában vagy kukoricában, és kivárni a kellő alkalmat. Voltak olyanok is, akik csempészéssel foglalkoztak. Szlovákiában keresett volt a vaj és a zsír, nálunk a lábbeli és a cukor.

Lényeges változás történt a közúti forgalomban 1941. június 6-án: bevezették a jobbkéz-szabályt, amely ma is érvényes. Tele voltak a telefonpóznák figyelmeztető plakátokkal: JOBBRA HAJTS, BALRA ELŐZZ! Ez a döntés még jókor jött, az akkori forgalommal jól kezelhető volt az átállás.

 És kitört a második világháború. Nem volt lelkesedés, mint az elsőnél. A harcok zaja, hála Istennek, tőlünk messze levén, nem hallatszott ide. Képesújságokon keresztül értesültünk a harcokról, vagy a somojai mozifilm híradójából. A hadi tevékenység nem is látszott annyira szörnyűnek. De a háború szele lassan mifelénk is érezhetővé vált. A kassai bombázás után a környező országok közül utolsónak léptünk be a háborúba. Kihirdették a mozgósítást, és elindultak az első csapatok Ukrajnán keresztül a végzetes Don-kanyarhoz. A somorjai kaszárnyából is elindult a vonatszerelvény az úszori állomáson keresztül. Virágokkal és könnyekkel búcsúztatták a hadba vonuló honvédeket. Mint érdekességet megemlítem, hogy Somorján a honvédségnek kerékpáros alakulata is volt. Mindenesetre mozgékonyabbak voltak, mint a gyalogság, de azzal, hogy kerékpározható úthoz voltak kötve, az aktív rádiuszuk leszűkült. A hadszínterekről érkező optimista híreket a sztálingrádi katasztrófa suttogó hírei váltották fel. Ezt követte a Don-kanyar tragédiája: 1941. január 12-én megindult a Vörös Hadsereg óriási offenzívája. Ehhez hozzájárult a szélsőségesen hideg időjárás. A mínusz negyven fokos fagynál befagyott a fegyverek závárzata, és a lőfegyverek  használhatatlanná váltak.

Mint érdekességet említek meg egy égi jelenséget, amely a doni katasztrófát előzte meg. Erős északi fény volt látható és üstököscsillag. A régi magyar-székely hiedelem szerint nagy szerencsétlenség, katasztrófa bekövetkezésére utal. (1956 nyarán saját szememmel láttam üstököscsillagot, a folytatást tudjuk.) Sok volt az elesett, sebesült és fagyási sérülést szenvedett. Tiszteletből említem Tauber Károlyt, aki Vorenyezsnél tűnt el. Fagyási károkat Csányi volt fakói lakos szenvedett. A rossz hírek egyre szaporodtak a frontról. A szabadságos katonák elbeszélése nemcsak az ottani nép nyomoráról szólt, beszámoltak aktív partizántevékenységekről is. A német katonák és a magyar honvédek közt nem volt felhőtlen a viszony. A Wehrmacht katonái főlényesek voltak a velük egy vonalban harcoló honvédekkel. De az egymás közti üzletelés vidáman folyt. Szabadságra jőve a katonák hoztak magukkal karórától kezdve sok más tárgyat is, amelyet cigarettára és élelmiszerre cseréltek. De akadt szamovár, pravoszláv ikon stb. (szétrombolt templomokból, házakból). A mindenféle gazdasági megszorítások ellenére a háború moraja messze volt a falunktól.

1941-ben egy gyilkosság rázta meg a falut. Két sógor paraszti kapzsiságból összeveszett, mert egymást gyanúsították  istállótrágya-lopással. A veszekedés tettlegességig fajult, és azzal ért véget, hogy Altman a sógorát, Lépes Jánost vasvillával nyakon szúrta, aki ugyan még át bírt futni a szomszédba, de az ütőérsebből kivérzett. Ez nagyon nagy esemény volt, erre még nem volt példa a faluba. A járási tisztiorvos végezte a halotti boncolást a községháza épületében. A másik nagy esemény 1941. augusztus 21-én történt, amikor ismeretlen okból, éjnek idején kigyulladt és leégett a Reicher Lajos szérűjében cséplésre bekészített gabona és vele együtt a cséplőgarnitúra. A nagy tüzet a pozsonyi tűzoltóság figyelőszolgálata is regisztrálta, és abban a tudatban, hogy a tűz Püspöki táján van, elindultak motoros tűzoltófecskendőjükkel. Sem telefon, sem rádiós szolgálat akkor még nem létezett. A hatalmas tüzet látva folytatták útjukat az országhatáron túlra. Kikerülve az úton keresztbe tett határsorompót, meg sem álltak a lángoló asztagokig. Állítólag a pozsonyi tűzoltók hamarabb értek a tűzhöz, mint helyi önkéntes tűzoltók. (Nincs rá bizonyítékom, lehet csak ugratták ezzel a helybelieket.) De hiába volt a modern technika, az akkori falusi kutak nem bírtak megfelelő mennyiségű vizet szolgáltatni. A cséplőgarnitúrából csak a gőzgép maradt meg. A többi rész, az  elevátor, a cséplő rész fából volt, így csak a nagy forróságtól összegörbült fémkonstrukció maradt meg. Ekkor három cséplőgarnitúra volt a faluban, így maradt csak kettő. A tűz okát tudtommal nem sikerült kinyomozni.

Az Isten malmai lassan, de biztosan dolgoztak tovább. A véres harcok, hála istennek, tőlünk távol, de egyre hevesebben dúltak. Az amerikai hadseregnek sikerült Szicíliában és Dél- Olaszországban partra szállni, és az ott létesített támaszpontokról légitámadást végrehajtani a középeurópai célpontokon. Eleinte csak néma nézői voltunk, amint a négymotoros nehézbombázó Liberátorok (Boeing B 24) pár ezer méter magasban csillogó testük után fehér kondenzcsíkokat húztak. A légvédelmi szolgálat fokozatosan jelezte a légi veszély skeltn.jpgfokát az ellenséges repülők útvonalának alakulása szerint. A „zavaró repülés” volt a legalacsonyabb fokozat. A legmagasabb fokozatnál már bömböltek a szirénák. A Somorján működő sziréna hallható volt Úszoron is. Rendeletek voltak érvényben az ablakok elsötétítésére, az autók reflektorainak tompítására, a learatott gabona földjeinek felszántására, a repülőkről ledobott gyújtó berendezések által keletkezett tüzek továbbterjedésének megakadályozására. Rendelet kötelezte a lakosságot légvédelmi bunker kialakítására minden lakóháznál. A légitámadások célpontjai eleinte távol estek a falunktól.

Megjelentek az első menekültek a nagyobb városokból, főleg Pestről. Akadtak köztük  rémhírterjesztők is (főleg nők), amelyekkel maguknak szánalmat és némi előnyt igyekeztek szerezni. Meg sem történt drámai eseteket meséltek. A hatóságok, hogy megmentsék legalább a gyerekeket a bombázás borzalmaitól, nyaralást szerveztek számukra vidéken. Falunkba is menekítettek budapesti gyerekeket, egy osztálynyit. A gyerekeket a falusi családoknál szállásolták el, így mentesültek a napi légiriadók zaklatásaitól, és kiadós falusi táplálékhoz jutottak, ami bizony nagyon rájuk fért.

Az ellenséges repülőkötelékek ún. zavaró repülései egyre gyakoribbá váltak. Egy szépnek induló nyári napon, 1944. június 16-án nagy légitámadás értre a pozsonyi, Apolló nevet viselő olajfinomítót. Közvetlenül a szőnyegbombázás előtt a felvonuló légi kötelékek ismeretlen oknál fogva hetven bombát dobtak le a lég–csütörtöki út mentén a szántóföldekre. Hatalmas, egymást követő és összefüggő kráter keletkezett. Az utolsó csak pár száz méterre volt Csütörtök falu szélétől, de szerencsére sem emberi életben, sem anyagi kár nem keletkezett. Annál nagyobb a pozsonyi olajfinomítóban! A detonációkat még Úszoron is jól lehetett hallani. Az égő olaj magasba csapó lángja és a sűrű fekete füst három napra eltakarta napot. Ez deprimálóan hatott mindenkire. Feketére égett papírdarabkák szálltak a levegőben. Ekkor láttunk először a légvédelmi radarok megtévesztésére ledobott sztaniolcsíkocskákat. Küldetésüket akkor még nem tudtuk. Voltak feltétezések, többek között az, hogy érintésük veszélyes, mert méreggel vannak átitatva. Az akkor kibontakozó propaganda szerint nem kívánatos semmiféle talált tárgyat kézbe venni, mert a gyerekjátéknak, töltőtollnak álcázott tárgyak robbanóanyaggal vagy méreggel vannak preparálva. Figyelmet érdemeltek a foszforos gyújtólapocskák. Nem utolsó helyen említem a civil lakosság demoralizálására szolgáló röpiratokat. Ezekből több is akadt, mert a nyugatról dúló szeleknek köszönhetően az osztrákoknak szánt röpiratok nálunk értek földet. Ezeket össze kellett gyűjteni és beszolgáltatni.

Ez év tavaszán a szövetséges német hadsereg megszállta Magyarországot. Minket ez nem érintett, csak az invázió reggelén a szállítórepülők kötelékének zajára ébredt a falu lakossága (mint 1968-ban). A német katonák jelenléte akkor még nem nagyon volt észlelhető. A zsidótörvények és a későbbi deportálások a falu lakóiból senkit nem érintettek. Az ellenséges légi tevékenység fokozódott. A lakosság szemtanúja lett a légi csatáknak. Egy ilyen légi csata folyamán egy találatot kapott német vadászgép (Messerschmitt Bf 109) ott csapódott a földbe, ahol az Apolló bombázását követően a bombák földbe vágott tölcsérei voltak. A pilóta ejtőernyővel megmenekült. Ahogy a helybelieknek megígérte, betartva szavát egy hét múlva egy díszkört írt le új vadászgépével, és állítólag selyem zsebkendőt dobott ki (a pilótáról hallottam, hogy magas kort megért, és Bécsben vagy környékén él).

1944. szeptember 8-án Bécs a felől szálló bombázókötelékből egy megsérült Liberátor kivált a repülőkötelékből. Személyzete ejtőernyővel kiugrott, és a gép körözés után a Duna-ágnál a földre csapódott. Nagyon látványos volt a pozsonyi légvédelmi tüzérség esti vagy éjjeli tevékenysége, amint a repülőgépeket keresve reflektorokkal pásztázták az égboltot. Nappal a légvédelmi tüzérség repülőgépekre kilőtt gránátjainak pamacsai voltak láthatók.

A szlovák felkelés kitörésének nem volt nagy visszhangja a falu lakosságánál, annál nagyobb nyugtalanságot keltett a Duklai-szoros bevétele. Mindenki számára világos volt, hogy a szoros eleste rést nyitott a Kárpátokon keresztül. A front lassú, de elkerülhetetlen közeledése egyre valószerűbb lett. Ez váltotta ki az egri katonaság egy alakulatának Úszorra helyezését a mentés érdekében. A honvédséget házaknál szállásolták el. A tanítást felfüggesztették a faluban, az iskolaépületeket átadták a katonáknak. A tanítás az 1944–45-ös iskolaévben október havában megszűnt. Ez volt az egyéves vakáció. A tanítás csak 1945 szeptemberében folytatódott.

A front közelsége a debreceni repülőalakulatot is annyira veszélyeztette, hogy kénytelenek voltak nyugatra helyezni haditámaszpontjukat. A választás Úszorra eset. S felváltották az egrieket. Tábori repülőtérnek a Fakó és Sámot közt elterülő heretáblát választották ki. A here gyökérzete megfelelő szilárdságot biztosított a talajnak, hogy elbírja a repülőgépek súlyát. Tartalék-repülőtérnek a Béke mellett levő legelő szolgált. Eleinte kis iskolagépek voltak itt elhelyezve, majd később kétmotoros Fookerok (WM 16A) A légitámadások kivédésére gyorstüzelő légvédelmi gépágyúkat telepítettek. Ebben az időben Úszoron nem volt még elektromos hálózat, ezért a reptér kiszolgálására és a világításra a műszaki alakulat katonái rövid idő alatt kiépítették a nagyfeszültségi tápvonalat az olgyai malomtól. Villanyoszlopnak nyers fenyőtörzseket használtak. A transzformátort szintén fenyőoszlopok tartották Fakó végén, a Csukárpakára vezető út elején. Lényegében behálózták a falunak a hadsereg által fontosnak tartott részét. A villanyhálózatnak, sajnos, nagyon rövid ideig vették hasznát. A font közeledésével a repülőalakulat nyugatra vonult.

A katonák pár hónapos itt-tartózkodása nem maradt nyom nélkül, törvénytelen gyerekek születtek mind Békén, mind Úszoron. A tisztek és hivatásos altisztek, némelyek családtagjaikkal együtt, családoknál voltak elszállásolva, a pilóták és a fedélzeti személyzet egyes tagjai pedig Somorján. A katonák Debrecen környékéről (Hajdúszoboszló, Hajdúnánás, Hajdúdorog környéke) származtak. A pár száz katona jelenlététől a faluban valósággal felpezsdült az élet. Először láttunk sítalpakat, megtanultunk zsolizni stb. Jött a komoly tél, tüzelőanyaga a hadseregnek nem volt, így az út menti akácfák estek áldozatul, mert nyersen is jól tüzelhető. A nagy hó eltakarítására utainkon először használtak hómaró gépeket és hógyalukat. A tavasz beálltával itt maradtak, és a háború után a rozsda martaléka lettek.

Történtek kisebb repülőgép-balesetek is, szerencsére emberi áldozatok nélkül. Egy este váratlan légiriadó miatt kikapcsolták a repülőtér éjjeli leszállást biztosító pozíciós lámpáit, de közben már landult egy kétmotoros Fokker. A pilóta nem tudott tájékozódni, és pár száz méterre a leszállópálya elejétől letette a gépet. A gép alja és szárnya megrongálódott, de a repülőgép személyzete nem sérült meg. Egy másik baleset a faluban történt, a volt Riedli-háznál (később Flendler és Tóth Béla által lakott ház), mikor egy kétszemélyes iskolagép túl alacsonyan repült, és elakadt a szárnya egy magas fában. A kis gyakorlógép ugyan széttört, de kéttagú személyzete szerencsésen túlélte az esetet. A szerencsétlenség oka felesleges legénykedés volt, a pilóta mélyrepülési mutatvánnyal akart imponálni a hölgyeknek, és majdnem az életével fizetett.

Akkoriban már egyre több volt a menekült. Akadt egy érdekes eset. A katonák befogadtak és magukkal hoztak Úszorra egy tizenöt-tizenhat éves fiút, aki azt mondta magáról, hogy a szüleivel együtt vonaton menekült kibombázott lakásukból a front elől nyugatra. Útközben a vonatszerelvényt bombatámadás érte, és egyedül csak ő menekült meg. Mivel nem volt rendes ruhája, a katonaszabó varrt számára kis egyenruhát, amit a falu gyerekei irigyeltek, mert ki nem akart gyerekkorában katona lenni, és méghozzá katonai egyenruhában! A fiú kicsit különös volt, megjátszotta a nagyothallót és együgyűt. Közben mindig a katonák között tartózkodott. Egy szép napon eltűnt. Ekkor már a front nagyon közel volt, és az egyre zűrzavarosabb időben nem volt akarat keresni. Visszagondolva – egy ügyes felderítő lehetett. Napi érintkezésben a katonákkal és a haditechnikával értékes információkhoz juthatott. Nincs kizárva, hogy idősebb volt, mint állította, mert személyi igazolványa nem volt.

Ellenséges berepülések és légiriadók gyakran voltak, de csak egy bombatámadás történt a vasútállomás ellen. A bombák nem találtak célba, és a szántóföldekre estek. Nagy ijedelem volt, mikor az amerikai vadászgépek ledobták kifogyott tartaléküzemanyag-tartályaikat. A tartályok aerodinamikus formájukkal hasonlítottak a repülőgépbombákra, csak lassabban estek, és nem adtak ki fütyülő hangot. A földre ért darabokat érdemes volt keresni, mert mindig akadt benne egy-két liter benzin, ami ebben az időben hiánycikk volt.

A Vörös Hadsereg 1945 márciusában nagy intenzitással megindult támadása feltartóztathatatlanul közelebb hozta a frontot. A repülőalakulat nyugatra evakuált. Már nem vették hasznát a villanyvilágításnak. A utakon éjjel-nappal hömpölyögtek a visszavonuló német és magyar csapatok. A német utászok felrobbantották a vasúti váltókat, a víztöltő szerkezeteket és kutakat, ezáltal használhatatlanná tették a vasútállomást. A kisebb csoportokba verődött, demoralizálódott magyar katonák eldobták már a fegyverüket, a derékszíjukat, abban a reményben, hogy számukra véget ért a háború. De csalódtak, mert az oroszok összefogdosták őket, és fogolytáborokba vitték, ahonnan nagyon soká, évek múltán sikerült hazatérniük a szerencsésebbeknek.

A magyar katonáknak egy elvesztett háború végén az volt az érdekük, hogy ne hagyják el a hazájukat. Aki tudott, civil ruhát szerzett, vagy menedéket kért a helyi lakóktól. A civil ruha sem jelentett teljes biztonságot a Szibériába jutás ellen. A németek sem vitézkedtek, futkostak összevissza járművet keresve, amellyel minél messzebb tudnak jutni a közelgő oroszok elől. Erőszakosak kezdtek lenni, féltették a bőrüket. Az utolsó német katonák lovas kocsin menekültek, a saját szememmel láttam, amint lapáttal verték a szegény lovakat, azzal ösztönözték a gyorsabb futásra.

A Vörös Hadsereg a csukárpakai úton özönlött Fakón keresztül Úszorra. Nagyon jól emlékszem az első orosz katonára, amint kerékpáron, magas szárú csizmában, tányérsapkával a fején és dobos géppisztollyal a mellén jött a úttest közepén. Majd követték a többiek. Első szavuk az volt: Germán nyet? Lassan elözönlötték az egész falut. Tudomásom szerint nem voltak a civilekkel szemben agresszívek. Frontot megjárt férfiaktól tudom, hogy az első vonalban harcoló katonáktól nem kell félni. Így volt igaz. Fáradtak, az út porától piszkosak és éhesek voltak. Megtalálták a tyúkólakat, tojás kerestek.

Az orosz katonák nem voltak finnyásak, akárhol lefeküdtek a földre. Nálunk egy magas rangú tiszt lett elszállásodva. Ruhástul feküdt az ágyba, akár a többi katona, szerintem harcra készen. Ennek a tisztnek le kellett vágni egy tyúkot, és megfőzni. Egy katona felügyelt arra, hogy ne legyen megsózva vagy fűszerezve, nehogy megmérgezzék a tisztjüket. A kertben nehéz aknavetőket állíttattak fel. Az udvaron a híradós katona rádióadó-vevővel  összeköttetést keresve állandóan ismételte jelszót: Olga, Olga. A szerencsésebbek a szobákban aludtak, szintén ruhástul, keresztben a kettes ágyon. Aki nem kerül fel, a földön feküdt,  fejét védve az ágy alá dugta.

Nyüzsgés mindenfele. Egyetlen haláleset történt, Fakón, az Újj Józsi házánál. Állítólag két berúgott orosz katona összeszólalkozott, miközben az egyik lelőtte a másikat. A másik verzió szerint egy berúgott katona bemutatta, hogy fogja lelőni a germánokat, közben a kezében levő géppisztolyból halálos lövést adott le a társára. A szerencsétlenül járt katonát a fakói vasfeszület mögött hantolták el. Amikor Pozsonyban a Slavínon megalapozták a katonai temetőt, exhumálták, és elvitték tetemét a Slavínra. Mindez húsvéthétfőn történt, 1945. április 1-jén, azon a napon, melyet évekig a falu felszabadulásaként ünnepeltek.

Másnap reggel megindult a hadsereg Pozsony felé. A Vörös Hadseregnek volt egy szokása: a civil lakosságból kiválasztottak valakit, és vitték magukkal mint útiránymutatót. Ez számomra a mai napig felfoghatatlan, hiszen térképekkel rendelkeztek, jók voltak a látási viszonyok, és nem őserdőben vagy sivatagban voltak, hanem a kisalföldi síkságon. A sors úgy hozta, hogy nyugodjék apámat választották ki erre a célra. Könnyű lovas kocsival, csézával mentek Pozsony felé. Mikor elértek az azóta már nem létező Miloslavov és Úszor közötti vasúti bakterházhoz, kijött onnan egy alak, aki örömkönnyeket hullatva fogadta a „naši bratia Rusi”-kat. Nagyon lelkesen felajánlotta az idegenvezető szolgálatát. Apámat elengedték, hogy mehet haza. Apámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a tiszttől kért valami dokumentumot, kapott is egy bumáskát, ami egy német zsebnaptárból kitépett lap volt, ceruzával volt fel írva rá: Eto nas cselovek (ez a mi emberünk). Ez a darabka papír mentette meg, hogy nem sorozták be a kelet felé hajtott hadifoglyok közé. Az igazoltató katonának bemutatta a bumáskát, az odahívta a másikat, aki ezt elolvasta, és így útjára engedték. Közismert, hogy sok civilt is elhajtottak.

Elkezdődött Pozsony ostroma. Az erős ágyúzás, bombázás és a katyusák zaja jól hallatszott a falunkban. Mindez nem tartott soká, a Vermacht már nem tudott komolyan ellenállni. Négy nap múlva el is esett Pozsony.

A fő haderők már rég áthaladtak a falunkon, szanaszét szórva a fegyvereiket. Az árkokban, szántóföldeken hevertek a működőképes puskák, kézigránátok, lőszerek, aknák, robbanószerek, gyújtózsinórok. Nos, a gyerekek játékszernek tartották ezeket. Nagy szakértelemmel szereltük szét a puskákat és töltényeket. Nagy tiszteletnek örvendtek a gyújtótöltények, melyek hegyében a rézköpeny alatt foszfor volt. Minden gyerek ismerte a módját, miképpen kell a foszforhoz jutni. Elég volt a lövedék hegyét letörni, hogy elváljon a ólommagtól, és a foszfor már magától a levegővel való érintkezéstől vagy a mechanikus megpiszkálástól csepegve égett. Az így égő töltényt nagy passzió volt dobálni. De jaj volt annak, akinek lábára, kezére rácsöppent az égő foszfor! Gyakorlatilag nem lehetett eloltani. Szemtanúja voltam, amint a Bigyinek (egy fejlődésben visszamaradt fiú) a kezében az égő foszfor felforrósította a hüvelyt, és a benne levő puskapor felrobbant. A szétrepülő bádogszilánkok mély sebet vágtak a lábán. Egy Sipos nevezetű fiú a gyutacsba behelyezte a gyújtózsinórt és meggyújtotta. Azt hitte, hogy a zsinór nem ég, de a közepében haladt a tűz, a gyutacshoz érve felrobbant, és kihegyezte az ujjai végét. Sokkal rosszabbul járt egy fiú, aki a tojásgránátot teatojásnak nézte. Biztosítózsinórral élesítette, és mikor elkezdett füstölögni, pár méterre eldobta magától. Bekövetkezett a detonáció, és a fiú teste tele lett szilánkokkal. Szerencsére túlélte. Ez volt Úszoron a legsúlyosabb ilyen baleset. A könyéken voltak súlyosabb, sőt halálos balesetek, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek között is.

Azalatt, míg folyt Pozsony ostroma, hadászilag bizonyos vákuum keletkezett. Itt-ott egy-két harci repülő repült át felettünk. A viszonylagos nyugalmat egy fosztogató, felfegyverzett cigány banda zavarta meg. Lovas kocsikon közlekedtek, megálltak a házak előtt, egypáran a kocsin maradtak, mások bementek zsákmányolni. Mihozzánk is bejöttek, egyenesen a szobába mentek, kotortak, mások a istállóban és a szénapadláson kutattak. Mici mamának sikerült kisiklani az útkereszteződéshez. Csukárpaka felől nagy porfelhővel egy katonai dzsip közeledett. Anyánk két kézzel integetett, mire ők a dzsippel lelassítottak. Anyánk ahogy tudta,  mondta, mi történt, mire tiszt kérdezte: Ruski? A válasz az volt, nem, cigányok. A tiszt felállt a kocsiban, valamit odakiáltott a cigányoknak, és megfenyegette a kocsin ülőket, de ezzel már folytatták is az útjukat. A lovas kocsiban levő cigányok füttyjelet adtak le, mire a benn levők kirohantak, és nagy sietséggel elvágtattak Nagymagyar felé. Állítólag máshol is garázdálkodtak, de nemcsak a cigányok, hanem a kvázipartizánok is.

A katonai hátvédcsapat fontos egységei, az aknasemlegesítő utászalakulatok lóvontatású kocsin jöttek. Rajta egy libakosár volt, benne tojásokkal. Megálltak az udvarunkon, megabrakolták a lovukat, maguk is ettek, és továbbálltak. Érdekes, egyetlen felszerelésük egy hosszú bot volt. Annak a végén egy kb. harminc centiméteres, hosszú kötőtűre emlékeztető tű volt, avval szurkálták a földet taposóaknák után kutatva. Ők helyezték ki MINI NET feliratú táblákat. Idősebb katonák voltak, valószínűleg tartalékosok.

 Egy napon megjelent egy kétfedelű orosz repülőgép, egy Po-2 (Polikarpov). Kipróbálta a elhagyott repülőteret, párszor leszállt, majd felszállt. Bizonyosan megfelelőnek találta, mert rövidesen birtokába vette egy szovjet repülőalakulat kétfedelű Po-2, felderítő, futárszolgálatra és meglepetésszerű támadásokra alkalmas gépekkel.Beköltöztek oda, ahonnan egy hete kiköltöztek a debreceni repülősök. A villanyhálózatot is kihasználták, nem a trafón keresztül, hanem saját aggregáttal állítottak elő villanyenergiát, igaz, csak az esti órákban. Szabadtéri mozivetítést is rendeztek, egy szekrényes teherautóba szerelt vetítőgéppel vetítették a filmet egy kifeszített fehér vászonra. A filmeket nem nagyon értettük, mert orosz vagy amerikai filmek voltak, de vizuális élmény nyújtottak.

A katonák jelenléte számunkra biztonságot jelentett a mindenféle csavargó bandákkal és partizánokkal szemben. A pozsonyi söpredék fosztogatott a német- és magyarlakta településeken. A legelső rendeletek a rádiókészülékek leadására köteleztek. Aztán elrendelték az összes lőfegyver, a vadászpuskák, rendőri kézi fegyverek beszolgáltatását. A katonák a volt állami birtok elhagyott épületében rendezték be a szállásukat és konyhájukat. Élő birkacsapat volt hivatva a konyha utánpótlására. Fizikai munkára a lakosokat rendelték be. A szakácsok a munka után báránygulyással vendégelték meg a résztvevőket. Történt egy humoros eset is. Az a bizonyos Bigyi is részt vett a közmunkákban, és szintén megkínálták birkagulyással. Ő, aki szerette a gyomrát, csak evett és evett a szakácsok nagy derültségére. Ők meg csak kínálták. A nagy mennyiségű étel csúnyán megfeküdte a gyomrát, és nagy kínok közöt hentergett otthon.

A katonák hangszórókat szereltek fel, amelyekből az akkori slágereket, csasztuskákat, politikai információkat stb. sugározták. Nagyon szerették a gyerekeket, nem hagyták még a szülőtől sem bántalmazni. A front már messze volt, nem kellett tartani harci tevékenységtől, több idő jutott szórakozásra és sportra. Kedvenc sportjuk a röplabda volt. Továbbá volt egy másik sportjuk is, ami abból áll, hogy egy méteres dorongot hajítottak egy bizonyos alakzatba rakott, fából készült hengerkékre, amiket szét kellett rombolni. A Zaťko-ház kertjében zuhanyozót szereltek fel, amibe a vizet egy ciszternából engedték. A volt Kereszt-gyepen pódiumot állítottak fel, melyhez a mozivásznat is erősítették. A reptér élte a mindennapi életét. Kis gépeikkel a levegőben akrobatamutatványokat végeztek. Nekik volt elég benzinük. Bátrak voltak, mondhatnám, vakmerően végezték a levegőben a bukfenceket.

Ittlétük alatt egy súlyos, halálos baleset történt. Nem a helyi alakulat pilótájával, hanem a látogatóba jött pilótával. Egész délelőtt ittak, és déltájban ez a pilóta elhatározta, hogy hazarepül Ivánkára. Állítólag kérték, hogy ne üljön ittasan a gépbe, de egy „geroj szovjetszkavo szajúza”-nak nem lehetett csak úgy megtiltani semmit. Az alacsony repülés bravúros bemutatóját tartotta, telefon- és villanyvezetékeket alatt repült át. Pár méter magasban követte a föld domborzatát. Csak a fák lombjai előtt emelte meg a gépét, de mindjárt mélyrepülésbe ment át. Ez lett a veszte. Egy hatalmas diófa előtt felemelte és a fa felett éles szögben lefele irányította a gépét. Nem láthatta a fa mögött a gazdasági épület tetejét, nekiment, és kitépve egy nagy darabot a tetőzetből, hosszú ívben a földre csapódott. A repülőgép az első földre érésnél lángba borult, és még vagy tíz métert ugrott, míg véglegesen megállt. A pilóta szörnyethalt és szénné égett. A hátán felrepedt a bőre, és a fehér hájból csepegett a zsírja. A repülőgépből, fa és viaszosvászon lévén, nem maradt más, mint a motor, a robbanástól deformálódott benzintartály és a feszítősodronyok. A mentés teljesen ki volt zárva. Az odasiető civilek meghátráltak a nagy forróságtól s a felrobbanó pisztoly- és jelzőrakéta-töltényektől. Délután a pilóta tetemét egy koporsóban ismeretlen helyre szállították. A siránkozó nőknek azt mondták, „nyicsevo, nasz je mnoga” (ez semmi, belőlünk sok van).

A falunkban elszállásolt katonák nem nyúltak semmihez. Nem fosztogattak. De valahová jártak, valószínűleg Bécsbe, onnan megrakodva jöttek vissza. Volt, hogy a repülőgép törzsére kerékpárt kötöttek, és így landoltak. A hadizsámányt csomagolópapiros helyett lenvászonba vagy zsákanyagba csomagolták, illetve bevarrták, és küldték haza.

És eljött a várva várt nagy nap. Kinek a győzelem napja, kinek a vereség napja. A moszkvai rádió éjfélkor jelentette be a háború végét. E hír hallatára nagy örömmámor tört ki katonák között, amit fegyverropogással nyilvánítottak ki. A falu lakói számára semmiben nem nyilvánult meg, hogy beköszöntött a béke. Sok családból hiányoztak a férfiak, kik mint katonák vagy leventék voltak távol. Bizonytalan időszak volt, a posta nem működött, a rádiók adótornyai lerombolva némák maradtak. Az emberek senkiről nem kaptak hírt. Nem tudták a hozzátartózók, hogy szeretteik élnek-e, vagy halottak. A viszonylagos nyugalmat a Vörös Hadsereg jelenlétének köszönhette a lakosság. Ők távol tartották a fosztogató partizánnak öltözött, felfegyverzett csőcseléket. Ennek ellenére voltak próbálkozások, például Reichert Lajosnál, amit a katonák akadályoztak meg.

A Vörös Hadsereg repülőalakulata 1945 júniusáig maradt. A lakosság nehéz szívvel búcsúzott tőlük, mert sejtették, mi vár rájuk, ha nem lesznek a katonák védőszárnyai alatt. A rossz be is következett. A katonák nem vittek magukkal mindent, itt maradtak a kiselejtezett, lerobbant teherautók, motorbiciklik, miegymás. A fakói iskolakertben hosszú éveken át díszelgett egy vörös kereszttel ellátott teherautó. A volt Tomsú-laposban Canada jelzésű tompa orrú teherautók maradtak. A Basek-háznál visszamaradt motorkerékpárt a Zlatohlávek legények sajátították ki, és évekig rajta hajszolódtak.

Lassan kezdtek visszaszivárogni a volt kolonisták. Első volt Tomsú Slávo. Csehszlovák zászlóval feldíszített kerékpárján bejárta a határt és a falut. Majd lassan követték a többiek. Nem mindenki jött vissza. Többek között a nagygazda Pospíšil sem, állítólag a protektorátusban kollaborált a németekkel. Eleinte a falu irányítását a helyi kommunista párt, élén Lopota Joszival (aki később a bátyja nyomására megváltoztatta nevét Pisárčikra) vette a kezébe. Egyik intézkedésük az volt, hogy konfiskáltak egy tehenet a Jalkoczi nevű nagygazdától, levágatták, és a húsát kimérették a lakosoknak.

Lassan visszavették a hatalmat a csehszlovák állam képviselői. A falu élére komisszárokat neveztek ki. Úszor első komisszárja Zaťko Ján lett. A magyar és német tulajdonban levő üzletek, vendéglátó üzemek, cégek és egyes gazdaságok felügyeletére ún. správcákat (intézőket) neveztek ki. Állítólag az ellenállás résztvevői voltak. Tisztelet a kivételnek, nem a legtisztességesebb emberek soraiból származtak. Többnyire a gyors meggazdagodás volt a céljuk. Amikor a rájuk bízott céget tönkretették, szép csendben továbbálltak.

A visszatért kolonisták megtorlást végeztek azokkal a lakókkal szemben, akik a házaikban laktak. Törvény nem létezett, csak egy betegesen gyűlölködő, soviniszta, gyáva elnök dekrétuma, amely mindent megengedett, s amely a nemzetközileg elismert emberi jogoktól nagyon mesze volt. Mindennek a felét maguknak követelték. Hét szarvasmarhából négyet, hasonlóan a sertésekből,  és nem álltak meg az apróbaromfiakig. Hasonlóan osztozkodtak a mezei termékekkel. A törvényt ők képviselték, és nem volt probléma a szavuk nyomatékosítására géppisztolyos partizánt vagy katonát hozatni.

A kolonisták legaktívabbjai Zaťko, Kittler, Tomsú Slávo és Procházková Jiřina voltak. Zaťko azt is megtette, hogy ingyen dolgoztatott magának a falubeli legényekkel. Mindennek a csúcsa az volt, hogy amikor a fiát ügyvéddé avatták, kikövetelte a falusiaktól, hogy az ünnepi összejövetelhez járuljanak hozzá.

Egyes falubelieket, Horváth Sándort, Reicher Lajost vizsgálati fogságban tartották egy kis ideig Somorján. Az anyaországból származó összes hivatalnoknak, tanítónak, rendőrnek távoznia kellett, vissza Magyarországra. Nem volt kivétel Németh József rendőr sem, aki benősült a faluba. Az, hogy a Magyarországról származó egyéneket visszadeportálták, még elfogadható. De az, amit az úgynevezett partizánok műveltek a lakossággal, mind a városiakkal, mind a falusiakkal, az felért a gestapóval. A falu végén lakó özvegy Rézverő Lajos bácsi egyetlen disznóját éjjel az ólban lelőtték és elrabolták. Nem volt szabad magyarul beszélni sem az utcán, sem a hivatalokban. A legviccesebb az volt, amikor a kisbíró a közismert szöveget („közhírré tétetik”) szlovákul olvasta fel a tiszta magyar ajkú falusi néniknek és bácsiknak, miközben maga a doboló kisbíró sem nagyon tudott szlovákul. Minden magyar nemzetiségű polgár elvesztette az állampolgárságát, így sem mint hivatalnok, sem mint közalkalmazott nem vállalhatott állást. Sokan választották az önként távozást Magyarországra (Puss Károly jegyző, Krüger Margit tanítónő,  Halmos tanító). Szemtanúja voltam, amikor egy Kvačka nevezetű férfi pofon vágta a kamaszkorban levő Újj Józsit, mert magyar leventesapka volt a fején. Az egyetlen nyilvános hely, ahol magyarul lehetett szólni, a magyarok lakta falvak templomai voltak.

Közben lassan döcögve megindult a vonatforgalom. Azok a gőzmozdonyok, melyeket a háború megkímélt, egy-két teherkocsit vontattak. Rendszeres látvány volt, hogy helyszűke miatt a falunkon áthaladó vasúti szerelvény teherkocsijainak tetején is ültek utasok. Sok baleset történ emiatt.

Amikorra konszolidálódott a közbiztonság, és nem állt fenn az a veszély, hogy útközben elveszik a lovat, akinek még maradt, az lovas kocsival közlekedett. Az autóbusz-forgalom teljesen lebénult. Egy-két autó száguldozott, ami az újgazdagok tulajdona volt. Ekkor történt egy humoros eset, amit okvetlenül le kell jegyeznem. Élt akkor a faluban egy bizonyos Tauber bácsi (75 éves volt, és ő volt a gépésze annak a bizonyos gőzekének 1916-ban). A fiának a háború végéig Somorján volt autó-, kerékpár- és varrógépjavító műhelye. A sors úgy hozta, hogy német származásuk miatt az egész családot a ligetfalui lágerbe zárták. Valamelyik nemzetközi intézmény nyomására a hetven éven feletti egyéneket kiadták, ha volt, aki őket befogadja. Így került Tauber bácsi a lánya családjához Úszorra. Egy alkalommal, amikor ő ügyelt fel a kislibákra a falu legelőjén, az úton arra haladó autó felmondta a szolgálatot. A hibát a tulajdonosoknak nem sikerült eltávolítani. Ekkor lépett közbe Tauber bácsi, és szakértelme elhárította a hibát. Az új urak továbbszáguldhattak. Élt akkor egy Baranyai Béla nevű jó humorú falusi ember, aki kijelentette, hogy meg van a világ fordítva, mert az urak helyett a kecskepásztorok ülnek a autóban, és azok, akik értenek az autóhoz, libapásztorok lettek.

Sok igazság volt ebben a megjegyzésben. A felszabadult pozíciók betöltésekor nem a szaktudás volt a lényeges, hanem a politikai érdemek és a nemzetiségi hovatartozás. A háború utáni gazdasági viszonyok – mint egész Európában – nálunk is nyomorultak voltak. Eleinte csak cserekereskedelem létezett. Ruháért, lábbeliért és más ipari cikkekért élelmiszert cseréltek. A legfontosabb az élelemiszer volt. Kopott, foltos ruhában, lyukas lábbeliben lehet létezni, de élelem nélkül nem. Ebben előnye volt a vidéki lakosságnak, így a falunk lakosságának is. Folyt a csereüzletelés az egész háború sújtotta világban. A háború első éveiben bevezették a jegyrendszert.

Ahogy konszolidálódtak a viszonyok, megnyílt az első üzlet, Trnčik Károly vegyesboltja. Természetesen nem nagy választékkal. Havonta egyszer volt árukiadás. Főleg a cukor, só, ecet volt fontos, és nem utolsósorban a cukorkák. Érdekességből megemlítem, hogy az egyhavi cukorkaadag tíz deka volt gyerekenként, vagyis ennyi jutott az egész családnak a jegyrendszer megszűnéséig. Lisztre és gabonatermékekre a falun élőknek nem volt igényük. Ez támogatta a feketepiacot és a pult alatti áruforgalmat, ami tiltva volt, ezért a kevésbé szerencsések magas büntetéseket kaptak. A tiltott kereskedelem megakadályozására külön belügyes egységeket alakítottak, amelyek a piacokat, a vonatok és más járművek utasait razziaszerűen ellenőrizték.

Lassan kezdtek megjelenni az első szerencsésebb hadifoglyok, akiket az amerikai, illetve a nyugati hadseregek ejtettek fogságba. Őket megelőzték a rejtőzködő katonaszökevények, akik lassan hazaszivárogtak. Az elsők között érkeztek a volt leventék, kiket negyvennégy karácsonya táján szedtek össze és vittek ki Németországba. Ezeket a 17-19 éves fiúkat ugyan beöltöztették német katonaruhába, de harci tevékenységben nem vettek részt. A tűzoltóknál, a romeltakarításban, az elsősegélynyújtásnál kaptak beosztást. Magyarországon a leventeszervezet tagja volt kötelezően minden tizenkét életévét betöltött egészséges fiú. (A leventeszervezet más volt, mint a Hitlerjugend vagy a Hlinkova mládež.) Falusi szinten a katonai alapmozgást és fegyverforgatást sajátították el. Nem volt egyenruhájuk, csak katonasapkát viseltek a foglalkozásokon. A fegyverforgatás elsajátításához fából készült katonapuska-maketteket használtak. Hetente egyszer vettek részt oktató gyakorlaton. Ilyen oktatóközpont volt Békén, ahova az úszori leventék is tartoztak. Magasabb szinten, a városokban vitorlázórepülő és más körök létesültek. Olyasmi volt ez, mint a szocialista Csehszlovákiában a Svazarm, azzal a különbséggel, hogy a leventekiképzés kötelező volt. A kiképzést tartalékos tisztek, illetve tanítók végezték. Bizonyos nemzeti ünnepeken a leventék díszőrséget álltak.

Akkor, amikor a front már fenyegetően közeledett, és a német hadsereg esélyei a győzelemre napról napra kisebb lettek,  a leventék idősebb korosztályát összeszedték, és elszállították Németországba azzal a szándékkal, hogy kiképzés után bevetik őket a frontokon. Erre szerencsére nem került sor. Az úszori fiúk másik szerencséje az volt, hogy amerikai fogságba estek, és nem szovjetbe. A szovjet hadifogságból lényegesen később tértek haza. Többségük rossz egészségi állapotban volt. Hazatérésük után rövid időn belül meg is haltak, mint Végh István.

A második világháborúban kevesebben estek el Úszorról, mint az előzőben. A faluban az emlék-, vagyis a hősök szobra tizenkilenc nevet tartalmaz az első, és tizenkét nevet a második világháborúból. Közülük hárman nem is közvetlenül a fronton vesztették életüket. Veverka Ľudovít, akinek a családja Morvaországban élt, emigrálni akart a protektorátusból. Otthonról eltávozott, és ezután nyoma veszett. A Gestapo sem találta meg, ezért az anyját vizsgálati fogságban tartották. A másik a húszéves Procházka František volt, szintén Morvaországból, akit a front átvonulása után egy elhagyott páncélököllel eltalált a barátja, és halálosan megsebezte. A harmadik eset Végh István volt, aki nagyon betegen tért vissza az orosz fogságból, és otthon rövidesen meg is halt.

A háborúnak nemcsak emberáldozatai voltak, hanem erkölcsiek is. Akadtak olyanok, akik a közeledő Vörös Hadsereg vagy az annak árnyékában közelgő kommunista rendszer elől menekültek el Úszorról. Vitéz Nagy Elek bútorzata nagy részét visszahagyva menekült Nyugatra. Visszamaradt ingóságait a fakóiak széthordták. Duducz Ferencék is elmenekültek, de pár évvel később visszaköltöztek. Fakó földbirtokosa, Csiba Panci szintén elmenekült, és nem is tért vissza.

Tauber Károlyné, akinek férje még a Don-kanyarban, Voronyezsnél eltűnt, elfogadta a gombai báró ajánlatát, aki mindenkinek, aki menekülni akart, adott egy pár lovat szekerestül. Tauberné szülei, akik régi alkalmazottai voltak a bárónak, menekültek. Mint német származásúak féltek az oroszok bosszújától, amit a propaganda is terjesztett. Nem messze az osztrák határtól, a báró ottani birtokán végleg letelepedtek. A báró emigráns orosz fehérgárdista tiszt volt a polgárháborúban, és a bolsevisták ellen harcolt. A szovjet KGB emberei kinyomozták hollétét, és ausztriai birtokán levő kastélyában kivégezték. A Baranyi család női tagjai és az aggastyán öregúr, megelőzve a megalázó kitoloncolást, negyvenöt decemberében csónakon átszöktek a Dunán Magyarországra.

A Baranyai család képviselte Úszoron az intelligenciát. Az öregúr volt valamikor a postamester, fia éveken át a helybeli tanító, aki mint nyugdíjas a somorjai bankban dolgozott. A negyvenes években a somorjai vonaton érte a halál. Nagy, díszes temetésére az összes kisiskolást felvonultatták. Mint leventeparancsoknak díszsortüzet adtak le a temetésén. Egyesek szerint nagy szerencse volt számára, hogy meghalt, mert így megmenekült a kolonisták bosszújától, tudniillik nagy szerepet töltött be a kolonisták áttelepítésében. A kiürült Baranyai-házat elfoglaló Brunno partizán a könyvtár könyveit kidobálta, megsemmisítette, eltüzelte. A könyvtár nagyon kis hányadát sikerült megmenteni. E sorok írójának is sikerült egypár, főleg tanulságos könyvhöz jutni, ami nagyban hozzájárult a további szellemi fejlődésemhez és életpályám alakulásához. A Baranyai családon kívül többen kénytelenek voltak Magyarországra települni: a már említett Németh rendőr családja, a Rézverő lány, aki magyar határvadászhoz ment férjhez, Ruman Olga, aki szintén  egy katonához ment férjhez, és Puss Mariska, akinek férje csendőr volt. Különös eset volt a Bernáth Lajos családjáé. A felesége a leányával és a fiával a front közeledtével hazamenekültek Jászberényből Úszorra. A férj, aki vasutas volt, nem jöhetett. Így a család szétválasztva maradt, csak bonyolult utánjárással sikerült a család egyesítése Jászberényben.

A hírhedt Beneš-dekrétumok hatására megkezdték a magyar falusi lakosság áttelepítését a csehországi határvidékre. A falunkban is összegyűjtöttek egypár családot a fakói iskola udvarán azzal a szándékkal, hogy bevagonírozzák őket tehervagonokba, és irány Csehország. A szerencsétlen családok egy decemberi éjjelt töltöttek az iskola udvarán, majd hazaengedték őket.

Több variáció volt arra, miért szüntették meg a kitelepítést. Hosszú évek távolából nehéz objektívan ítélkezni. Tény, hogy a megpróbáltatások első hullámát a falunk lakosságának sikerült relatíve szerencsésen átélni. Közben meghirdették a reszlovakizációt, ami a hivatalos közlés szerint az elmagyarosodott vagy régi szlovák gyökerekkel rendelkező személyek visszatérése a szlovák nemzethez. Valójában rávették a magyar és más nemzetiségűeket a nemzetiségük elhagyására. Karrierjük és létbiztonságuk érdekében bőven akadtak, akik átpártoltak. Hogy hányan reszlovakizáltak Úszoron, azt homály fedi.

 A kolonisták közül nem mindenki tért vissza, így az üresen maradt házakat Árva megyéből származó, a vízi erőmű építése miatt kitelepített családokkal népesítették be. Úszorra csak a Baliga család került. A családfő idősebb özvegy férfi volt négy fiával. A többséget Fakóra és Vörösmajorba telepítették. A Fakóra telepítettek közül csak a Pleva, a Kavuliak és a Kapuštiarcsaládot említem. Az itteni lakossághoz viszonyítva nagyon elmaradottak voltak minden szempontból. De nagyon vallásosak. Római katolikusok lévén elintézték, hogy a helybeli templomban minden vasárnap tartsanak szlovák nyelvű szentmisét. A vörösmajori lakosoknak a legközelebbi templom Somorján és Csütörtökben volt, ráadásul magyar liturgiával. Ez nekik nem felelt meg, ezért birtokukba vették az úszori templomot. A templomban nagyon humorosan énekeltek, inkább recitáláshoz hasonlított, nem énekléshez, ami számunkra nem természetesen hatott.

 Negyvenöt szeptember 1-jén elkezdődött az új iskolaév. A hírhedt dekrétumok szerint csak szlovák tanítási nyelven. Teljesen új nyelvi közegbe pottyantak a csak magyarul beszélő  gyerekek. Az úszori iskolaépületben negyedik osztálytól felfelé tanultak egy tanteremben. Az úszori iskolába jártak a vörösmajori és németsóki gyerekek is, természetesen télen-nyáron gyalog. Fakón az első három osztály tanítása kezdődött meg Šramko tanító vezetésével. Az úszori iskolát egy Frólo nevezetű tanító vezette. Érdekes, ideges személy volt, ha méregbe gurult, a gyerekeket csőcseléknek nevezte. Zene-ének órára hegedűvel járt, és azzal kísérte az éneklést, ami a gyerekeknek szokatlan volt. El is nevezték cigánynak. Eleinte használta magyarnyelv-tudását, mert másképp nem értették volna meg a gyerekek, később már csak a hivatalos tanítási nyelvet használta.

És csak sulykolták a nebulók fejébe a szlovák nyelvet. Ami bizony nem ment zökkenésmentesen. A felnőttek passzív ellenállását átvették a gyerekek is. Az elnyomás ránehezedett a családokra, ez dacot váltott ki, nem kímélve a legfiatalabb generációt sem. Természetes, hogy amit erőszakkal kényszerítenek az emberre, az nagy ellenállást vált ki. Ez történt minálunk is. A nagyobb fiúk nem fogadtak szót, aminek az lett az eredménye, hogy három fiút kidobtak az iskolából (Sill Ferit, Macala Jancsit és Puss Sanyit). Erre a civilizált Európában, azt hiszem, nem volt példa. A jogaiktól megfosztott