Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adalékok Úszor község történetéhez 4rész

2012.06.13

  Erre a civilizált Európában, azt hiszem, nem volt példa. A jogaiktól megfosztott emberekkel mindent meg lehetett tenni akkoriban. Messze volt a nagy demokráciájával büszkélkedő Nyugat. Nem volt, aki pártfogásába vett volna minket. Lehetséges, hogy meghunyászkodva vissza lehetett volna magukat könyörögni. De volt a megalázott emberekben még annyi büszkeség, hogy ezt ne tegyék meg. Rövidesen tárgytalan lett az egész, mert a családjaikkal együtt kitelepítették őket Magyarországra (Macala kivételével).

 Az első iskolaév bizonyítványában a szlovák nyelv mint nem osztályzott tantárgy szerepelt. Közben benépesítették az osztályt az árvai gyerekek. A helybeliekhez visszonyítva szánalmasak voltak. Piszkosak, ápolatlan külsővel, és akadt olyan is, aki bakkecseszagú volt. A zsebkendőt és annak használatát nem mindegyik ismerte. De nem voltak agresszívek, sőt mintha kisebbrendűségi komplexusuk lett volna.

Ezerkilencszáznegyvenhéttől az úszori iskolában a hatodik osztály felett megszüntették az osztályokat azzal, hogy a gyerekek Somorján, a polgári iskolában folytassák a tanulást. Úszoron egytől ötig maradt az elemi iskola, természetesen csak szlovák nyelven. Somorján a polgári iskola 1876-tól működött. Azóta sok minőségi és politikai változáson ment keresztül, mindemellett az volt a lényeg, hogy egy osztályteremben csak egy osztály tanult. A szedett-vedett pedagógusok ellenére minden tantárgyat más tanár tanított. És akadtak köztük eléggé színvonalas tanítók. A eredeti magyar tanári karból senkit nem alkalmaztak.

Anyagi lehetőségeik szerint az előző rendszerekben többen is látogatták a somorjai polgári iskolát. A polgári iskola elvégzése feljogosította a végzőst, hogy valamelyik középiskolában folytassa a tanulmányait. Egyes szakmák elsajátításához is kötelező volt a polgári iskolai végzettség. Sőt kisebb adminisztratív munkahely betöltéséhez is elég volt. Magasabb fokú középiskolát az úszoriak közül a háború végéig ketten végeztek: Baranyai Sándor tanítóképzőt és ifjabb Puss Károly kereskedelmi akadémiát. Ez utóbbi mint jegyző tevékenykedett, majd kényszerből Magyarországra települt, és Fót városában dolgozott a közigazgatásban. A teljesség kedvéért megemlítem Za?ko Jurajt, ha nem volt is született úszori. A háborút követő években végzett a jogi karon.

A viharfelhők egyre gyülekeztek a falu magyar ajkú lakói felett. A nyugati hatalmak nyomására mérséklődtek a nem legális kitelepítések. Megszületett a két ország közötti kitelepítési egyezmény, ami az egyik oldalon önkéntes alapon történt. Magyarországról az ott élő, magukat szlovákoknak nevező lakosok önszántukból jelentkeztek a propaganda csábítására. Nagy ígéreteket hangoztató agitálók járták a magyarországi szlovákok által lakott településeket. Nem egy esetben a törvény elől menekülve települtek át Csehszlovákiába. A másik oldalon a magyarok azonban az államhatalom kényszerére.

A falu lakói várták, hogy mikor kapják meg családjukkal az értesítést a kitelepítésről, illetve hogy fent vannak-e a kitelepítésre várók névsorán. Mindezek ellenére volt futballmeccs, táncmulatság, sőt még a farsang végi dőrejárást is megtartották (azóta sem volt, ez volt az utolsó), és megválasztották utolsó úszori legénybírónak Sármány Antit. Ugyanis ő volt a legöregebb legény (vénlegény) a faluban.

Az első honfoglaló az úszori öreg faluban egy Brno nevezetű partizán volt. Állítása szerint Afrikában harcolt az angol hadseregben mint harckocsizó. Megsebesült, ellőtték vele együtt a harckocsi tornyát, és ezért kárpótlásként megkapta a volt Baranyai-házat a hozzá tartozó földekkel együtt. Angol katonaruhát viselt. Nagy tervei voltak. A Mórvető szélén kutat ásatott, amelyből öntözni szándékozott a káposztásföldjét. Farmer jelzésű háromkerekű, gumiabroncsos amerikai traktorával rohangászott a faluban, mindenki rémületére. A legnagyobb szenzációt az amerikai vad prérin nevelt lovaival érte el, amelyeket befogott egy nehéz kocsiba. Az ehhez nem szokott lovak irányíthatatlanok lettek, és a nehéz kocsit magukkal ragadva végigvágtattak a falun. Szerencsére a falu végén letértek az útról, a puha szántáson elsüllyedtek a kocsi kerekei, és ez a táltos paripákat fékezte. Még egypár hasonló húzása volt, majd egy szép napon hősünk kereket oldott, és visszaszökött Nyugatra, itt hagyva egy rakás adósságot. Hasonló méretű szélhámos akadt még egypár a környéken.

E nehéz időkben volt egy bátor katolikus pap, a somorjai plébános, aki prédikációival lelket tudott önteni az elcsüggedt emberekbe. Nagy tehetségű szónok volt. Harsogó hangja hangerősítők nélkül is betöltötte a templomot. A templomok falain belül volt az egyetlen hely, ahol nyilvánosan magyarul lehetett fellépni. Noha voltak az egyházon belül is a krisztusi tanokkal nem egyező lépések. Például magyar ajkú fiatal papokat a püspökség színtiszta szlovák környezetbe helyezett.

Minden viszontagság ellenére akadtak pozitív változások is. Dűlőre jutottak a villanyárammal, most már véglegesen bevezették a faluban. Természetesen a lakosság anyagi hozzájárulásával. A vilanyt annak köszönhettük, hogy Somorján le kellett cserélni az öreg, elavult villanyhálózatot. A városnak saját villanytelepe volt a leégett malom mellet. Az egyenáramú dinamó mindössze százhúsz voltot állított elő, ezért a megnövekedhet igényeknek már nem tudott megfelelni. Kiépítették a nagyfeszültségű csatlakozó vezetéket, és ezzel a várost bekapcsolták az országos váltóáramú hálózatba. Ezt kihasználták az energetikai üzemhálózat bővítésére Úszor és további faluk irányába.

A lakosságcsere, illetve kitelepítés megindult. Végre kapható volt, igaz, csak átmenetileg, magyar nyelvű újság is, az Új Otthon, amelyett Magyarországon szerkesztettek és adtak ki. Ebben az újságban közölték a kitelepítendő faluk névsorát és a kitelepítés időpontját. Ennek hasznát vették a kitelepítésre ítélt családok, amelyek már kezükbe kapták a kitelepítési végzést, ugyanis viszonylag időben fel tudtak készülni a hosszú útra. Minden ingó tulajdonukat magukkal vihették, amelyek tehervagonban szállíthatók voltak. A szénát és szalmát bálákba préselték. Az apróállatok és baromfiak számára hordozható ketreceket készítettek. A galambokat, aki tehette, likvidálta. Maradtak a csupasz falak, a kerítések és a gyümölcsfák. Tudtommal az istállótrágyát eladták a kertészeknek. Akadtak eltúlzott esetek is, mint például az ún. Tizenhat holdas dőlőben álló hat darab, valószínűleg kőrisfa a szántóföld végén. A föld tulajdonosa kivágta, és tűzifának felaprózva elvitte magával.

Az előre elkészített terv szerint negyvenhét szeptember elején kellett lezajlania a kitelepítésnek. De mint tudjuk, akkorra esik az úszori templomi búcsú. Ezért a plébánia hozzájárulásával egy héttel hamarább tartották a búcsút, ami egyben búcsú volt az itteni egyháztól, a templomtól és az itt marad hívőktől, falubeliektől, rokonoktól. A szentmisét a bátor, szilárd jellemű somorjai plébános celebrálta, szívbe markoló, bátor, buzdító, búcsúztató beszéd volt a prédikációja az úszori templomban. A prédikáció alatt sírt minden hívő. Ez volt szerintem a falu őslakossága számára a legszomorúbb templomi búcsú.

Elkövetkezett az bizonyos nap, amikor nagy teherautókra felrakodva kiszállították a szerencsétlen, áttelepítésre ítélt lakótársainkat a vasútállomásra, és bevagonírozták őket a tehervagonokba. Egy családnak átlagban négy-öt vagon jutott a családtagokra, bútorokra, gazdasági berendezésekre, állatokra és takarmányra. A szerelvények célállomása Környe, Csátalja és Szigetbecse volt. A kitelepítettek névsora: 1. Puss Károly, 2. Pitik Péter, 3. Kálmán Károly, 4. Puss Gyula, 5. Reicher István,  6. Puss Ferenc, 7. Kierchner Lajos, 8. Sándor Rozália, 9. Mocsonoki Károlyné, 10. Takács István, 11. Kierchner Ferenc, 12. Sill Ferenc, 13. Riedli Béla, 14. Sármány Antal, 15. Hunyadi János, 16. Karácsonyi József. Rajtuk kívül még hat családot kellett volna kitelepíteni, de erre már nem került sor.

Megindult az ellenkező folyamat is, a vonatszerelvények ideszállították Magyarországról az új lakókat. Amíg az előző folyamatban egy család öt-hat vagonnal távozott, addig az új bevándorlók többnyire két családdal érkeztek egy vagonban. Tisztelet a kivételnek. Igavonó és haszonállotok, barmok alig akadtak. Lovat csak a Petró Pálék hoztak. Ez nagy megütközést váltott ki a lakosság körében. A szlovák nemzetiségű lakosok is nagy kiábrandulással vették tudomásul ezeket a tényeket. Azt a benyomást keltette a egész lakosságcsere, hogy a jobb modú gazdák helyett a nép alját hozták be. Magában a megjelenésük sem volt megnyerő. A szlovák nyelvtudásuk elmaradt az itteni magyarok nyelvtudásától, mert a nyelvük tele volt magyar szavakkal. Voltak családok, amelyek egyáltalán nem tudtak szlovákul, esetleg csak a nevük volt szláv hangzású. Itt meglátszott, hogy a Magyarországon agitálók mindent megtettek azért, hogy minél több személyt nyerjenek meg az önkéntes áttelepülésnek.

Úszorra is jöttek olyanok, akiknek nem volt tiszta a múltjuk. Egy esetet idézek a név elhallgatásával. Ezt a személyt a magyar bíróság gyilkosság miatt elítélte, de ki kellett engedni a börtönből és Magyarországról azért, mert repatriált. Az állam mindennemű anyagi és morális támogatást megadott a repatriánsoknak. Rá is voltak szorulva, mert az üres házakban, igavonó állatok és mezőgazdasági gépek nélkül nem tudtak volna gazdálkodni. Akadtak kísérletezők, akik dinnyetermesztéssel próbálkoztak, amire a mi határunk viszonyai nem voltak megfelelőek. Pozsony közelsége és nagy munkaerő-elszívó ereje megoldotta a mezőgazdaságban felgyülemlett túlkínálatot.

Az egész falu számára nagy esemény volt a falu szülöttjének, Ruman Ferencnek katolikus pappá szentelése 1951-ben. Első szentmiséjét a templom előtt tartotta nagyszámú helyi és környékbeli hívő részvételével. Ő volt az első főiskolát végzett, felszentelt úszori pap. Az első misét követően délután az úszori fiatalok adományozásából a falu egykori végén, Varga Ferenc háza előtt egy kőből állított feszületet szenteltek fel a régi, elkorhadt fafeszület helyett. Abban az időben minden újonnan felszentelt papnak le kellett szolgálnia a katonaidejét, és csak utána helyezték el. A mi falunk szülöttje Pelsőcön és Hárskúton, nem mesze Krasznahorka várától szolgálta Istent és az embereket,  ott is halt meg 1977-ben. Szülőfalujában, Úszoron van eltemetve.

Abban időben megalakult a traktorállomás Csütörtökben, így a mezőgazdászok a legigényesebb mezőgazdasági munkákat is el tudták végezni. Megalakult a Pisárčik- és a Jandzatič-féle kertészet. Az egyik a Sárkány-erdő egyik oldalán, a másik a másik oldalán. Nagy, fűtött üvegházakat építettek a palántatermesztésre. Az öntözéshez mély kutakból Slávia dízelmotorokkal hajtott vízpumpák szivattyúzták a vizet. Így sok leánynak és asszonynak adtak munkát. A délután felszedett zöldséget estére teherautók szállították Cseh- és Morvaországba, és másnap reggel frissen jelent meg a zöldségkereskedők pultjain. 

Pisárčik mint aktív kommunista funkcionárius a földekhez és a volt Sárkány-épülethez ingyen jutott. Amellett még nem visszafizetendő kölcsönt is kapott. Nagy szónok volt, neki is, mint abban időben minden szónoklónak, a vesszőparipája a német- és magyarellenesség volt. Az akkori publikum előtt nagy sikerük volt az ilyen témájú beszédeknek, mert felcsillant az újabb vagyonokhoz jutás lehetősége. Érdekes, hogy rövid időn belül – annak ellenére, hogy nem volt semmilyen iskolai végzettsége – gyors karriert futott be. De ez abban az időben természetes volt. A dolog pikantériája az volt, hogy kommunista létére, a szájából ömlő frázisok ellenére kapitalista kizsákmányoló lett. A győzedelmes február után a Somorjai járás élére került, annak első embere lett. Ebben, amint már az lenni szokott, a felesége vitte a prímet, aki nagyon tudta játszani a nagyságos asszonyt. De mint minden ilyen alaknak, az ő karrierje is rövid életű volt, és végül kertészként kötött ki az egyik szövetkezetben.

Visszatérek a villanyhálózat bekötésére, ami 1947-ben valósult meg. A villany bekötését a lakosság nem ellenezte, csak az anyagi hozzájárulással szemben volt elutasító. A anyagi hozzájárulás a bekötendő fogyasztók száma szerint volt kivetve. Az emberek igyekeztek minél kisebb mennyiségű égőt, illetve csatlakozást igényelni. De akadtak olyan házak is, amelyek az első időszakban nem csatlakoztak a villanyhálózathoz. A villanyenergia nagy előrelépés volt a falu fejlődésében. Megjelentek a villanyfőzők, villanyvasalók, a tehetősebb embereknél a villanymotorok a mezőgazdasági gépek és vízi pumpák meghajtására.

De a legnagyobb eredmény a rádiókészülékek elterjedése volt. Azelőtt is voltak rádiókészülékek, de elemekkel és akkumulátorokkal üzemeltek. Ezért üzemeltetésük bonyolult és költséges volt. A rádió lett az egyetlen forrás, amelyből a lakosság magyar nyelven kapott információkat és némi szórakozást. Két évvel a háború után nem létezett számunkra más, ami nyilvánosan magyar nyelven szólt volna. A rádiók tízezrei jelentették a nyelvi kapcsot a anyanemzettel. Ez tartotta bennünk a nemzettudatot.

A villanyáram többek között lehetővé tette a helyi mozi létesítését is, amelyet Trnčik Károly, a helyi boltos és kocsmáros meg is valósított. A táncmulatságokra fenntartott tánctermet kisebb átépítéssel nézőtérré alakították. Az ablakok elsötétítésével és kihordható székek behelyezésével alakították ki a nézőteret. A tizenhat milliméteres filmvetítő az eredetileg kamrának szolgáló helyiségből vetítőablakocskákon keresztül vetített a szemben levő falra feszített vászonra. Táncmulatságok idején a székeket és a szétszedhető pódiumot, amely biztosította a nézőtér fokozatos emelkedését, eltávolították. A mozinak nagy vonzásterülete volt. Nemcsak helybeli lakosok, hanem  Vörösmajorból, Németsókról, sőt Békéről is jöttek a nézők. Vetítés szerdán, szombaton este, vasárnap délután és vasárnap este volt. Ha jó filmek voltak, és később, mikor már vetíthettünk magyar filmeket is, még hétfőn is volt külön vetítés. A ötvenes években, mikor beköszöntött a szocialista realizmus kora, volt olyan este, hogy csak két néző volt a moziban: az egyik a helyi párttitkár, a másik a járáson tevékenykedő funkcionárius. A mozi gondnokának szerepét Trnčik töltötte be, az első mozigépész Varga Gyuri volt. Később öt éven át mint fiatal középiskolás diák jómagam vetítettem. A konyhaablakon keresztül a belépőjegyeket Jirákné árulta. Hosszú időn keresztül. A jegykezelő Vida Jenőné volt. A hetvenes években a mozi más kis mozik sorsára jutott, megsemmisítette a televízió.

A háború után lassan megújult a postaforgalom is. A postahivatal eredetileg a Baranyai-házban volt, a negyvenes évek elején Fakón a Ferenec-házban rendezték be. Az akkori postáskisasszony egy Kállay lány volt Jányokról. A háború után az első postahivatalt a volt vámhivatal épületében rendezték be, és ott volt az új községháza elkészüléséig. Telefonközpontja a falunak nem volt, csak a postán volt egy manuális kis központ, amelyet a postáskisasszonyok kezeltek a hivatalos órákban. Végül a hatvanas években kis automata központokat alakítottak ki az öreg községházán és a postán. Végül a hatvanas évek végén minden telefontulajdonost a somorjai új, modernül felszerelt központra kötöttek rá.

 1947-ben az újra megalakult köztársaságban megejtették az első parlamenti választásokat. Szavazati joguk csak a csehszlovák állampolgároknak volt, így a jogfosztott magyarok és németek nem szavazhattak. A szavazás kimenete nem érdekes, mert a Gottwald vezette munkásosztály végül is a februári győzelemmel magához ragadta a hatalmat. A falu életében nem mindennapi történelmi változás történt: felső utasításra megváltoztatták a falu ősi nevét. Így egyik napról a másikra Kvetoslavov névre keresztelték Úszort. Hasonló sors érte a környező falvakat is.

A februári győzelem hatása falunkban lassan, fokozatosan vált érezhetővé. A falu élén a eddigi komisszárt „predseda”, elnök  váltotta fel. Nemcsak a megnevezés változott, az addigi kolonista nagyparasztokat az ún. munkásosztály képviselői váltották fel a falu élén. Voltak itt minden fajtájú és etnikai hovatartozású alakok. De mindnek a célja a mezőgazdasági termékek hiánytalan beszolgáltatása volt. Minden termelőre szét volt írva a beszolgáltatási kvóta. A tej literekben, a tojás darabban, a gabona és vágóállat súlyban volt megadva. Ugyanakkor jegyrendszer volt, a háború végétől nyolc éven át, a lisztre, cukorra, péksüteményre, ruházatra és lábbelire. A magángazdák családjai nem voltak jogosultak lisztjegyre, ezért nem vehettek péksüteményt.

Még a győzelmes február előtt nyílt egy pékség a vasútállomással szemben. Tulajdonosa egy Panek nevezetű morva ember volt. Kitűnő kenyereket sütött. Titka az volt, hogy az államtól kapott kenyérlisztet és helyi és környékbeli gazdáktól behozott lisztet megfelelő arányban keverte. Aki hozott egy kiló lisztet, kapott érte ugyanannyi kenyeret, ugyanis a beadott lisztért súlyban ugyanannyi kész kenyér járt. Aki nagyobb mennyiségű lisztet hozott, az fokozatosan átválthatta kenyérre. Amellett a otthon megdagasztott kenyeret, ha elvitték a pékségbe, bizonyos ellenszolgáltatás fejében megsütötték. Ugyanis azelőtt minden falusi házban volt kenyérsütésre alkalmas kemence, amelyet hetente kifűtöttek, és megsütötték a mindennapi kenyerüket. A múltban falun a boltokban nem árultak kenyeret, ez csak sokkal később jött divatba.

A mai nemzedék el sem tudja képzelni, mi teher nehezedett a falusi (és városi) asszonyok vállára. Három-négy kenyér dagasztása, megsütése állandó feladat volt. Vele járt az elmaradhatatlan, igazi kenyértésztából sütött lángos. Továbbá itt voltak a kis- és az ún. nagymosások. Először kifőzték a piszkos fehérneműt, utána teknőben kézzel, keféléssel kimosták. A vasaláshoz a kályhán melegített vasalót használták. Az első, sok esetben házilag összebarkácsolt villanymosógépek az ötvenes években kezdtek teret hódítani. A gyári mosógépek eleinte nehezen voltak beszerezhetők. Akkor más iparcikkekkel is hasonló volt a helyzet.

 Az ötvenes évek elején felmerült az igény egy új futballpálya létesítésére. A választás a Csaplár-kertre esett. Jó helynek bizonyult, mert a két falurésztől egyforma távolságra esett. A pálya megalkotásához igényes földmunkákra volt szükség, mert a játéktérnek vízszintesnek kellett lennie. A földterület ugyanis az úttól a pálya a másik oldaláig lejtett, amit csak nagy mennyiségű föld áthelyezésével lehetett kiegyensúlyozni. A felesleges földből jutott arra is, hogy kilátónak szolgáló földtöltést alkossanak. A játékteret fakorláttal kerítették be. És mi több, a nézők számára padok is készültek. Minden kritikát kiálló létesítmény lett. Az öltőzők épülete sokkal később, a nyolcvanas években készült. Sajnos, mára mindez a múlté, a sportpálya megszűnt. Nincs sportlétesítmény, nincs csapat, csak nosztalgia a régi időkre emlékezve. Ez a valóság a 21. század elején. Marad a kocsma és a csavargás a fiataloknak. A fakói falurészben maradt a volt iskola kertjében egy lebetonozott terület, sokoldalú kihasználással. Tenisz, görkorcsolya, röplabda és hasonló szabadidős szórakozásra.

 A kommunista hatalomátvétel után teljesen befagyasztották az amerikai, ún. UNRRA-segélyezést, amely a háborúban tönkrement országoknak segített gazdaságilag talpra állni. Traktoroktól kezdve a konzerveken keresztül sok mindent küldtek. Volt, amit a rászorultak között szétosztottak, de lehetett vásárolni a boltokban is. Az úszori boltban is kaphatók voltak konzervek és hasonló termékek, amelyek a eredetileg az amerikai hadsereg számára készültek. De ezt a nagy szovjethatalom nem jó szemmel nézte, nem is tűrte sokáig, hogy csatlósai nehogy az amerikai befolyás alá kerüljenek.

A politikai változásnak egy pozitívuma volt, hogy a magyar és német nemzetiségű lakosság visszakapta az állampolgárságát. Negyvennyolc decemberében megjelent az első magyar nyelvű újság, az Új Szó, eleinte mint hetilap, majd mint napilap. Lassan megnyíltak a magyar tannyelvű iskolák, de nagyon nagy tanítóhiánnyal küszködtek. Sajnos, Úszoron nem nyílt magyar tannyelvű iskola.

A német és magyar lakosság visszakapta az állampolgárságát, így többen visszatérhettek régi állásukba. A Vörös Hadsereg mintájára szervezet néphadseregnek szüksége volt minden katonaköteles férfira. Azokat, akiket nem soroztak be katonának, mert nem volt csehszlovák állampolgárságuk, most behívták. Sőt azokat is behívták tényleges katonai szolgálatra, akik megjárták a frontot, és mint hadifoglyok pár évet fogolytáborban raboskodtak. Így voltak huszonöt és ennél idősebb újoncok is.

A civil életben beköszöntött a kollektivizáció, vagyis a szövetkezeti mozgalom. Eleinte szép szóval, majd egyre erélyesebb módszerekkel igyekeztek megalakítani a szövetkezeteket, és később minél több taggal bővíteni. A kényszerítésnek nagyon széles skálája volt. Ezt nem részletezem. Úszoron rafinált módszerhez folyamodtak. A szövetkeztetet a vasutasok alapították meg, maradt a tagság bővítése és toborzása. Mivel nemcsak a szövetkezeteket alapítottak, hanem állami birtokokat is, a fakói kolonisták többsége ügyesen lemondott a földjéről az állam javára, és így megalakult az állami birtok a sámoti birtokkal egyben.

A falu fiataljai nem az állami birtokokon dolgoztak, hanem a városokba, ipari vállalatokhoz mentek dolgozni. A vasutasaink, mikor már majdnem mindenki belépett a szövetkezetbe, szép csendben felszívódtak. Az ún. szövetkezeti élet nagyon lassú tempóban haladt a dicső jövő felé. A kisbirtokos parasztok nehezen szoktak rá a nagyüzemi termelésre. Nem volt motiváció, nevetséges bérért dolgoztak, csak a háztáji, a kertek és egy-két háziállat tartotta el az embereket. A vezetőségben annyian váltották egymást, hogy azt nem lehet fel sorolni. A földeket, amelyeket azelőtt a tulajdonosaik maguk műveltek meg, most mindenféle brigádisták segítségével tudták csak megművelni. A munkafegyelem, amely valamikor jellemző volt a falusi emberekre, minimális lett. Hol voltak már azok az idők, amikor a földművesek abban versenyeztek, ki megy ki hamarább a határba, ki dolgozik becsületesebben. Akkoriban a hanyag, lusta szolgát meg se tűrték a háznál. És most, a szocializmus hajnalán majdnem mindenki azon igyekezet, hogyan lazsálhatna. Az volt a hős, aki ügyesebben tudott lógni és a lopni a közösből. Röviden szólva az akkori viszonyok egyáltalában nem voltak vonzók semmilyen szempontból.

Akik tehették, elmentek gyárba, építkezésekre vagy bányába dolgozni. Mezőgazdasági épületek nem voltak a közös gazdálkodásra. A közösbe került állatok az egyes gazdáknál voltak elhelyezve. Eltartott egy ideig, amíg megépültek a közös istállók és a többi szükséges épület.

Megjelentek az első gabonaarató kombájnok. Mivel nem voltak tökéletesek és nem szakszerűen kezelték őket, a kombájnos aratás eléggé veszteséges volt. A mennyiségen volt a hangsúly, nem a minőségen. A felső szervek nyomására az aratásnak minél hamarabb be kellett fejeződni, az elkapkodott munka okozta veszteségek ellenére. Ezt hivatalosan nem ismerték be. Naponta kellett jelentést küldeni a járásra az aratás előrehaladtáról. Politikai dolgozók raja járta a falvakat, és ellenőrizték az aratási munkák és a betakarítás kellő előrehaladását. A jelszó az volt, hogy egy szem mag se vesszen kárba. Nem egy szem gabona veszett el, hanem tonnaszámra a nem szakszerű szállítás és szárítás következtében. A gabonát féléretten aratták le a kombájnok, ezért szárítani kellett, ami csak költségesebbé tette mindezt. A szárító berendezések nem bírták kapacitással a szárítást, ezért erre a célra felhasználták a betonutakat. Az úszori földek gabonáját az akkor legközelebbi betonúton, Tejfalunál szárították. A úti forgalmat átirányították a falun keresztül. A szárítási munkát, ami abból állt, hogy a gabonát szárításra átszerelt cséplőgépbe lapátolták, a nem szövetkezetben dolgozó lakosokból szervezett brigádisták és középiskolások végezték. Az ilyen munkák hatékonyságáról és értelméről nem érdemes szólni.

 A propaganda harcot indított az amerikai burgonyabogár ellen, amelyet, úgymond, az amerikai imperialisták terjesztenek  burgonyaültetvényeink elpusztítására. Az újságok és más tömegtájékoztatási szervek nagy teret szenteltek a védekezésnek, ami abból állt, hogy meg kellett találni a kártevőt, és fizikailag likvidálni. Főleg fiatalokból szerveztek kereső csoportokat, amelyek járták a burgonyaföldeket, akkor még természetesen eredménytelenül. Ezeket az akciókat lehetőleg vasárnap délelőtt szervezték, hogy ezzel is akadályozzák a templomlátogatást. Nemegyszer a filmhíradóban is bemutatták a károkozót. Egy alkalommal bemutatták, hogy egy csehszlovákiai kutatóintézet felfedezte a burgonyabogár vegyi ellenszerét, pedig már rég létezett a közismert DDT rovarirtószert. (Később felfedezték káros hatását az emberre és az állatokra, ezért betiltották a gyártását.)

A fő hangsúly a politikai agitáción volt. Gyűléseket és tanfolyamokat szerveztek az emberek agymosására. A fő téma a szocialista rendszer előnyei voltak a kapitalista-imperialista amerikai rendszerrel szemben. Közben dúlt a hidegháború és a koreai háború. Megindultak a koncepciós perek. Szerencsére az úszori lakosságból senkit sem vádoltak meg sem nem ítéltek el. Aki tehette, lehalkítva hallgatta az Amerika Hangját, a BBC Londont és később a Szabad Európa adásait. Ezúton jutottak az emberek valós információkhoz a világból és az emberi haladás, kultúra és technika legújabb vívmányairól. Az amerikaiak érdekes technikai akcióba kezdtek, kihasználva a többnyire nyugat–keleti irányú széljárást. Légballonokat bocsátottak fel röpiratokkal megrakva és úgy időzítve, hogy a népi demokráciának nevezett országok felett bocsássák ki tartalmukat.

 A mozik programjaiból lassan eltűntek a nyugati és az amerikai filmek. Kivétel alkottak egy-két baloldali rendező filmjei. A mozikat elözönlötték a szovjet és kelet-európai filmek, ami a mozik látogatottságának csökkenésével járt, és a bevételen is megmutatkozott. Hacsak nem valami jó, többnyire magyar vígjáték nem került a mozikba. Az új viszonyok megengedték a magyar kultúra újraéledését. Magyar könyveket kaptunk ajándékba Magyarországról. Nem a legszínvonalasabb kiadványokat küldték, sok könyv orosz szerzők műveinek fordítása volt. De mégis lett egy könyvtár, noha csak részben pótolta a valaha létező szanaszét hordott, elkallódott könyveket. Akkor még nem volt televízió, így többet olvastak az emberek. Megalakult a CSEMADOK. Az úszori szervezet több kulturális rendezvényt szervezett helybeli műkedvelő tagokkal. Jó teljesítményt nyújtott a nemrég orosz fogságból hazatért Rácz Imre dalaival. Itt kezdte a szárnyait bontogatni mint kisleányka Trnčik Mónika, aki később a pozsonyi katonai néptánccsoport tagja lett. Megalakult a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség, amely csak ülésezett, és egy-két munkabrigádon kívül mást nem produkált. Kulturális programokat próbáltak, de bemutatásukra nem került sor. Sikeresebb volt a SVAZARM (a hadászati sportok államilag támogatott szervezete), amelybe repülőmodellezés is tartozott. A szakcsoport vezetője mint tizennyolc éves fiú én lettem, amennyiben már fiatalkoromban elkezdtem foglalkozni e sporttal. A járási vezetőségtől kapott építőanyag-támogatással vitorlásrepülő-modelleket készítettünk. Modellezőbemutatót rendeztünk a somorjai sportpályán a mérkőzések félidei szünetében. Erre még nem volt példa Somorján, a repülőmodellezés nem volt elterjedve, és nem volt annyira látványos, mint később. A modellezés megszűnésében több tényező is közrejátszott, elsősorban az érdektelenség és a meg nem értés. Egypár évvel később a helybeli tanító felkérésére az akkori úttörőkkel próbálkoztunk felújítani a repülőmodellező kört, de a csekély érdeklődés miatt rövidesen megszűnt. Sikeresebb volt a sportlövőkör működése. A kisöbű flóbert- és szélpuskák mellett voltak kiselejtezett, ártalmatlanná tett géppisztolyok gyakorlás céljából. A somorjai autósportcsoport szervezésében némely tagunk olcsón elvégezte a gépkocsi-vezetői tanfolyamot. Voltak női szervezetek is természetesen, formálisan, mint abban az időben minden. Sokkal aktívabban működött viszont a vöröskeresztes alapszervezet, amely az egészségügyi ismeretterjesztő előadásokon kívül, melyeket a körzeti orvosok tartottak, megszervezte a ingyenes véradók csoportját.

Egy tavaszi napon a moszkvai rádió bariton hangú bemondója mélyen megrendült hangon adta a világ tudtára a hírt: elhunyt  minden oroszok szeretett atyja, a világ proletárjainak vezére, Joszip Visszarionovics Sztálin elvtárs. Ez a hír mindenkit megdöbbentett. Bebizonyosodott, hogy minden ember halandó, bármekkora zsarnok és korlátlan úr is volt. Az emberek millióiban felcsillant a remény, hogy egy demokratikusabb világ következik a mesterségesen szétválasztott országok és népek újraegyesítésével.

Az egész kommunista rendszer országaira eddig nem tapasztalt állami gyász borult. De ez is csak képmutatás volt, mint akkor minden. Az iskolában a tanító nénik sírtak a gyerekek előtt, a vezető elvtársak szomorú képet igyekeztek mutatni. Egyesek igyekeztek túltenni a másikon. Úgy, mint szerte az országban, a mi falunk lakóit is összetoborozták a fakói iskola udvarán felállított, Sztálin képével dekorált ravatal előtt. A helyi ifjúsági szervezet tagjai felváltva díszőrséget álltak. A Moszkvából rádió által közvetített gyászszertartást hangszórókon keresztül hallgatták a temetési ceremónia résztvevői. A gyásznapok elmúltak, de nemsokára újra gyászoltunk. Egy kicsit visszafogottabban a mi szintén istenített Gottwald elvtársunkat.

Az elvtársak annál nagyobb meglepetést szereztek nekünk a váratlan pénzreformmal. Ezzel végleg felszámolták a burzsoá osztályt. Azoknak, akiknek nem sikerült időben kemény valutára váltani a pénzüket, mindenük odaveszett. Eddig még megtűrt kisiparosok és kisvállalkozók elvesztették minden megspórolt pénzüket, amelyet a váltakozásukba szándékoztak befektetni. Egy bizonyos összegig a beváltási arány egy az öthöz volt, efölött egy az ötvenhez, és egy bizonyos összegen túl már be sem váltották a pénzt. A be nem váltott pénz az állam tulajdonává vált. Úszoron is voltak, akik inkább a tűzhelyben tüzelték el a papírpénzüket, semhogy leadják ingyen a államnak. A Panek pék a kemencéjében tüzelte el zsákostul a megmaradt pénzét, így legalább fűtésre használta. Amikor a pénzreformot bejelentették, motorkerékpáros rendőrök portyáztak a falukban, figyelve arra, hogy nincsenek-e nyugtalanító jelek, mint egyes ipari központokban. Azok jártak jól, kiknek semmijük vagy nagyon kevés pénzük volt. Nekik nem volt mit veszteniük. Akadtak ügyeskedők, kik pénzüket ezeken a pénzteleneken keresztül váltották be. Három napig lehetett még fizetni az öreg pénzzel  egy az ötvenhez arányban. Így a vonatjegyek és más közlekedési eszközök jegyeinek ára az ötvenszeresére emelkedett. Ez volt a helyzet az újságok és a dohányáruk árával is. Így gazdagodott az állam. A szövetkezeti tagoknak mindegy volt, mert nagyon keveset kaptak pénzben, főleg naturáliában kapták a bérüket.

De  nyolc évvel a háború után végre megszűnt a jegyrendszer. Megszűnt ugyan, de még mindig hosszú volt a hiánycikkek listája. Sokféle áruért még mindig sorba kellett állni. Egyes iparcikkekért, mint például a mosógép, hűtőszekrény és később a televíziókészülék, már előző estétől sorban álltak az üzlet előtt a reménykedő leendő tulajdonosok. Hasonló volt a helyzet az épületanyag-telepeken. A háborúból örökölt nagy lakáshiányt a kisemberek családi házak építésével igyekeztek megoldani. A nagy szocilista építővállalatok pazarolták az építőanyagot és a cementet. A maradék anyagot egyszerűen benyomatták  buldózerekkel a földbe, és lefedték. Ugyanakkor nemegyszer  tettlegességig fajult a helyzet az épületanyag-lerakatokon.

 Az ötvenes évek elején a kartográfiai intézet nagyméretű, az egész országot átfogó feltérképezési munkába kezdett. Ebből a célból triangel fatornyokat és tornyocskákat állítottak fel az egész országban. Egy magasabb tornyot állítottak fel a úszori határban is, a magassága lehetett úgy harminc méter. Ahogy a látási viszonyok engedték, a térképkészítők innen végezték hónapokon keresztül a szükséges méréseket. A fakonstrukció sokáig dacolt az időjárás viszontagságával, míg a hatvanas évek elején egy szélvihar ledöntötte. A kisebb tornyocskák szerte a határban hasonló sorsra jutottak. Ma már nyomuk sincs.

Lassan, de kezdett normalizálódni az élet, a háború ütötte sebek lassan behegedtek. Ebben az időben alakult meg a fajbikákat szaporító inszeminátortelep a volt Baranyai-házban és  telken. Ennek az állomásnak az volt a küldetése, hogy a Dániából és Hollandiából behozott apaállatok ivarsejtjeivel megtermékenyítsék a környék szarvasmarha-állományát. Inszeminátorok motorbiciklin járták a környéket, és elvégezték a  tehenek megtermékenyítését. A környékbeli szarvasmarha- állomány minőségének javításához nagyban hozzájárult az úszori állomás, amely nem szövetkezeti tulajdonban volt, hanem államiban. Ez nagy előnyt jelentett főleg az alkalmazottakra nézve, mert biztosabb volt a bérezés, mint a szövetkezeti fizetés, hiszen a munka egységértéke ingatag volt. Felállítottak továbbá  egy kísérleti tojásgyárat is. Két kerek alapzatú épületben tojóstyúkokat helyeztek el ketrecekbe zárva, minimális mozgási lehetőséggel, csupán vízzel és élelemmel ellátva. A tyúkoknak tojást kellett volna produkálniuk. Ezt a módszert ma már az egész világon alkalmazzák, de nálunk akkor nem vált be. Valószínűleg nem álltak rendelkezésre megfelelő tapasztalatok vagy erre a célra kitenyésztett tyúkok. A tojásgyár épületei még ma is láthatók a Nepomuki Szent János torzó szobra mellett, a falu végén.

Az ötvenes évek közepén lassan beindul a családi házak építése. Fokozatosan engedélyezték újabb és újabb parcellák létrehozását. Először a Vörösmajori út mentén, majd később a Cseresznyés utca szemközti részén. Nagyon nehéz volt abban az években építkezni, mert az építőanyag nehezen volt beszerezhető. Szerencsések voltak azok, akik bontásból tudtak anyaghoz jutni. Maga az építkezés nagy fizikai erőt igényelt. A alapok ásóval való ásásától kezdve a betont és a habarcsot lapátok használatával, kézi erővel állították elő. Nem létezett semminemű szállító és emelő mechanizmus.

Az ötvenes évek derekán lényeges fordulat állt be az úszori szövetkezet életében: az eddig a kertészetben tevékenykedő Tardos került a vezetőség élére. Az egykori katonatiszt rendbe tudta szedni a szövetkezeti tagokat. Műveltségben, szaktudásban és magabiztos, határozott fellépésben felülmúlta az addig működő elnököket. Természetes intelligenciájával és személyes varázsával a fontos dolgokat sikeresen el tudta intézni a járáson a szövetkezet javára. A volt katonatiszt megfegyelmezte a langyos munkához szokott tagokat. A kezdeti idegenkedés legyőzése után, a tagok életszínvonalának javulásával közkedvelt lett.

A sikeres vezetőnek, aki eredményes vállalatot hozott létre, akadtak irigyei is. Az áskálódásnak az lett a vége, hogy leváltották, ami nagy felindulást váltott ki a tagokban. De nem használt semminemű akció (például zenés jókívánságokat küldtek a helyi hangosbemondóban a leváltott elnöknek), azokban az években pláne nem. A párt hatalmasaival szembeszállni teljesen reménytelen volt. A támogatás azt eredményezte, hogy beszüntettek mindennemű zenés jókívánság közvetítését.

Az élet haladt tovább. A falu szövetkezetének életében lényeges fordulat állt be azzal, hogy az egész termelőágazatot átvette a Plemenársky podnik – a Fajállatnevelő Gazdaság. Így a szövetkezeti tagokból központilag dotált állami birtoki alkalmazottak lettek. Új, modern istállók és gazdasági épületek épültek. Európa legfejlettebb mezőgazdasági országaiból, Hollandiából és Dániából magas tejhozamú szarvasmarhákat hozattak be. Modern erőgépeket állítottak be a földek megművelésére és a szükséges takarmány betakarítására. A gazdaság színvonala tovább nőtt, amikor összevonták a somorjai ménessel. A vezető állasokba főiskolát végzett szakemberek kerültek, a gazdaságban dolgozók életszínvonala relatíve javult. Nemcsak a bérezéssel, hanem többlakásos lakóépületek építésével tették vonzóbbá a munkát főleg a fiatal házasok számára. Már nemcsak a helybelieket alkalmazták, hanem a távolabbi környékről is fogadtak munkaerőt. Így kompenzálódik a lakosság száma, mert az ötvenes évek elején többen elvándoroltak Úszorról: elköltöztek Pozsonyba, Somorjára, sőt Észak-Csehországba a jobb munkalehetőség és lakáshoz jutás reményében. A bevándorlók között, ez már törvényszerű, akadtak mindenféle alakok. A legemlítésreméltóbb a Čiburka család volt. A leányuk, Bambino személyével felkavarta a falu férfiainak kedélyét. Ma szexbombának minősítenék. A megjelölést megjelenésével és viselkedésével érdemelte ki. Akadtak nős férfi rajongói is. Valahonnan Csehországból származtak, de Úszoron sem melegedtek meg, és elköltöztek valahová Nagyszombat   mellé. Egyszer csak jött a híre, hogy az asszonyt kétszeres gyilkosság vádjával a bíróság halálra ítélte. Így kis falunkban rövid ideig egy többszörös gyilkos nő is élt. Utolsó áldozata a férje volt, akinek levágott fejét igelittáskában a személyvonat toalettjében találták meg.

A szocialistának nevezett rendszer politikai életének szerves része volt a szavazási komédia, amely, mint minden falut, minket is érintett. A nemzeti front javaslatára a pártnak egyetlen jelöltje volt. Nevetséges szorgalommal igyekeztek elérni a kilencvenkilenc százalékos részvételt. Azokat, akik ki szerettek volna bújni a szavazás alól, meglátogatták, és addig győzködték, míg be nem adták a derekukat, és elmentek szavazni. A halálos betegeket sem kímélték. A járni nem tudó és fekvő betegeket hordozható urnákban szavaztatták. Így szavazott a falu akkori legidősebb lakója, a majd százéves Reicher Lajos bácsi. Somorjáról hozattak fényképészt, ki ezt a pillanatot megörökítette, és a fénykép bekerült a megyei újságba. Nem részt venni a szavazáson egyenlő volt az illető karrierjének befagyasztásával. A fakói magnemesítő vállalat dolgozói felzászlózva, egységesen, menetoszlopban járultak az urnákhoz. Ez így ismétlődött minden szavazás alkalmával, kisebb-nagyobb változással. A szavazólapokon feltüntetett nevek közül az adott név áthúzásával lehetett kinyilvánítani a nemtetszést az adott jelöltre. De a bölcs párthatalom pontosan meghatározta a nemleges szavazás mivoltját. Csak abban esetben volt érvénytelen a leadott szavazat, illetve hogy a szavazó nemmel szavazott a feltüntetett egyénre, ha az egész név, az első betűtől az utolsóig át volt húzva. Ha csak egy betű nem volt áthúzva, vagy nem vízszintes vonallal, hanem más módon volt a beavatkozás realizálva, akkor a leadott szavazat érvényes volt. Ugyanúgy érvényesnek számított, ha az egész szavazólap át volt húzva vagy másképpen volt megrongálva. Így nagyon csekély volt a leadott érvénytelen szavazatok száma.

Azokban az években élt egy szókimondó asszony, bizonyos Vittyus néni, aki, amikor belépett a szavazóhelyiségbe és átvette a szavazólapot, fennhangon követelte, hogy mutassák meg neki Röri jelölt nevét, mert ő bizony annak a nevét áthúzza. Hiába húzta át ő és a fakóiak többsége is az abban az időben a falu legjobban nem kedvelt lakója nevét a szavazólapon, mégis ő lett a falu első embere. A szavazóbizottság többtagú volt, vegyes összetétellel, de végszava a párt által delegált elnöknek volt. Más szóval ő bírálta felül a szavazólapokat, és érvényesnek ismerte el az érvényteleneket is. Így, mint mindenhol,  Úszoron is érvényesült a párt akarata.

Lassan elindult a családi házak építése. Egymást követték a négyzet alapzatú házak jellegzetes kúptetővel, ami építkezési oldalról a legolcsóbb megoldás volt. A épületanyag még mindig hiánycikk volt. A öreg falusi házak és udvarok megváltoztak, ami összefüggött a mezőgazdasági tevékenység lényeges átalakulásával. A termelőszövetkezek által összevont állatneveléssel megszűntek a háziállatok tartására szolgáló istállók, ólak és pajták. A házaknál maradt egy vagy két tehén, sertés és baromfiak. A víziszárnyasok száma egyre kisebb lett. Ezeknek a háziállatoknak a takarmányát a szövetkezet által a tagok szükségletére kiutalt félhektárnyi földeken termesztették.

 Ezek a változások mélyen befolyásolták a lakosság gondolkozását. A felszabadult gazdasági épületek és területek más célú kihasználására került sor. Mivel a kenyér házi sütése már nem volt aktuális, így a minden konyha szerves részét képező kemencéket lebontották, és helyettük kis átalakítással fürdőszobákat építettek. A fürdőszobák készítésével velejárt a vízvezeték a szennyvízelvezető csatorna és emésztőgödör készítése. Főleg az újonnan épített házakban megjelentek az első vízöblítéses, ún. angol WC-k. Ez nem egyszerre valósult meg, hanem, mint minden, fokozatosan. A villanyáram már nemcsak világításra szolgált: a házi vízvezeték és lefolyók lehetővé tették a mosógépek üzembe állítását.

A villanyhálózatnak sok jó oldala mellett életveszélyes oldala is volt, ami halálos baleseteket idézett elő. Ezt történt 1954-ben, amikor a Reicher-házban halálos villanyütés érte a hároméves unokát, Matula Ottókát, aki a nagybátyja körül szorgoskodott. Ki akarta kapcsolni a vízöntöző villanymotorját, miközben érintkezésbe került a szigetelés nélküli vezetékekkel, és halálos balesetet szervedett.

1956-ban egy sajnálatos, szomorú gyászeset rendítette meg a falu lakosságát. Katonai pompával megrendezett katonatemetéssel vettek örök búcsút Krčmár Gusztávtól, a huszonegy éves, tényleges katonai szolgálatát teljesítő úszori lakostól. Az eset hivatalos verziója az volt, hogy a szocialista haza védelmében áldozta fel az életét. A temetésen felvonultak a falu fiataljai. Egy lány menyasszonynak volt öltözve, a többi lány koszorúslánynak. A fiúk koszorús legényeknek. Így vonult végig a falun a koporsót kísérő gyászmenet. Később tudódott ki az igazság: a határ illegális átlépési kísérlete közben érték a halálos lövések. Amerikába akart szökni az ott élő bátyja után. Valószínűleg azt feltételezte, hogy mint katonának a próbálkozása sikeres lesz. Sajnos, nem így lett. Az eset érdekessége az volt, hogy apja a helybeli pártalapszervezet elnöke volt. Két évvel később újra egy fiatal, a vele egykorú Rézverő Sanyika temetésére került, aki nem mint katona, hanem mint civil hosszan tartó betegségben hunyt el. Az ő temetésén  szintén felvonultak az úszori fiatalok. A régi népi mondás az tartja, hogy a baj nem jár egyedül. Újabb fiatal leány, Vajas ... halt meg. Az ő családja nem volt úszori, a nagy emberkeveredésben kerültek átmenetileg Úszorra.

 Beköszöntött ötvenhat ősze és vele a magyar forradalom. Nevezték sokféleképpen. Bemocskolták, ünnepelték, de  kitörölhetetlenül bekerült a világtörtélelembe. A hivatalos párt Nyugatról támogatott ellenforradalomnak nevezte. A Csallóköz népe csak színleg hitt a belföldi sajtó és rádió szavainak. Hallgatták a forradalmi rádió adását, Nagy Imrét és a magyar nép kétségbeesett, kérő hangját. Mikor már úgy látszott, hogy győzni fognak, jöttek a mindent letipró acélkolosszusok, és véget vetettek minden illúziónak. A magyar lakosság nagy együttérzéssel, megdöbbenve vette tudomásul a kegyetlen valóságot. Az asszonyok sírtak, siratták a magyar testvéreiket. Majd mindenkinek voltak rokonai Magyarországon, akikért nagyon aggódtak. A nem magyar nemzetiségű lakosság közt is sokan szimpatizáltak a forradalommal. Csodálták bátorságukat a nagyon nagy számbeli fölényben levő páncélos hadtestekkel szemben.

E sorok írója akkor tényleges katonai szolgálatát teljesítette Csehországban. A híradós kocsiban a katonai adó-vevő vevő részét ráhangoltuk a magyar középhullámú rádióadókra, és így kaptunk némi igaz információt a történtekről. A hadseregben fokozott készenlét volt elrendelve. Nem tudtuk, hogy hol kell beavatkozni, ha netalán a forradalom lángja átcsap Csehszlovákiára, vagy beavatkozunk a szovjetek oldalán. Hála az Istennek, sem egyik, sem a másik lehetőségre nem került sor. A sajtó és akkor még csak a rádió ontotta a rémisztő híreket. Az Árva megyéből idetelepített lakosság is megijedt a magyarlakta vidékektől, a következő években igyekeztek minél messzebbre északra költözni.

 Ötvenhétben megindult a pozsonyi televízió adása. Eleinte csak próbaadás volt, majd rátértek a rendszeres adásra. Természetesen kis választékú programmal, amelyet kisméretű képernyőn, fekete-fehérben, kezdetleges vevőkészülékeken Úszoron is lehetett nézni nagy, robusztus antennákkal. Az első vevőkészülékeket nagyon nehezen lehetett beszerezni. Úszoron is csak egy-két darab volt. Az egyik a legelső készülékek közül a községi hivatal tulajdonában volt. Ezt a készüléket az akkori kultúrteremben állították fel, amikor Pozsonyban volt a műkorcsolyázó Európa-bajnokság. A nem mindennapos látványosságra összesereglett a falu apraja-nagyja. A nézők annyira beleélték magukat a program nézésébe, hogy a megnyitó szónokait megtapsolták.

Végre megépült az első korszerű bevásárlóüzlet. Nagyon igazságosan döntöttek az épület helyéről. Egyforma távolságra mindkét falurésztől. Eltartott egypár évig, míg megépült az új házsor a üzletépület és a falu között. Így az új üzlet sokáig egymagában állt, kitéve mindennemű bűncselekmények elkövetésének. A betörők ki is használták a kínálkozó lehetőséget. Több alkalommal is betörtek az üzletbe, többnyire nagyobb ünnepek előtt. De szellemes újítást vezettek be a kocsma, illetve a egész épület védelmére. A kocsma vezetőnőjének férje, Dubecký, a vasútállomás forgalmistája, mellesleg rádióamatőr volt. A kocsmahelyiségben egy rövidhullámú adót helyezett el, amely minden zajt továbbított. A rádióvevő éjjel a forgalmista irodájába volt bekapcsolva, aki távúton megfigyelhette a kocsmahelyiségben történteket. Egy alkalommal éjjel a hangok alapján észlelte a hívatlan vendégeket, azonnal értesítette a somorjai rendőrséget, de ők a bejelentést nem vették komolyan. Amíg elszánták magukat és kijöttek, a betörők megneszelték a veszélyt, és kereket oldottak.

Megjelentek az első magántulajdonban levő autók. Utalványra voltak kaphatók, amelyet „a szocializmus kiváló dolgozói” és a második háborúban ellenállóként harcolók kaptak. Természetes volt a feketézés az autókiutaló utalványok körül. Az első boldog úszori személyautó-tulajdonasok közt voltak Horony, Tardoą és Puss László. Később, mikor beindult a ?koda személyautók sorozatgyártása, az autóutalványokat felváltotta egy új előírás, amely szerint előre be kellett fizetni az autóforgalmazó vállalat bankszámlájára húszezer koronát. És várni kellett még legalább két évet, amikor átvehette a várva várt kocsit. Voltak kivételek is, ami abban a korban természetes volt. Kivételt képeztek a volt partizánok, a politikailag aktív személyek és a munka hősei. Ezek a személyek minden harmadik évben soron kívül jogosultak voltak új gépkocsi vételére. Úszoron is voltak ilyen személyek, kik kihasználták a törvény által nyújtott előjogokat, mint hajdanában a feudalista korszakban a nemesség. A benzin ára abban  az időben nagyon alacsony volt. Egy liter benzin nyolc péksütemény árával volt egyenlő. Az autóutak tömbnyire porosak voltak, mert nem voltak aszfaltozva. Ha nyáron végigment egy jármű az úton, a felkavart portól percekig nem lehetett látni. A mindent belepő és mindenhová bejutó apró porszemekről nem is szólva. Az Úszoron keresztülvezető, Somorját és Szencet összekötő fő autóutat csak a hatvanas évek elején modernizálták és látták el betonburkolattal. A többi utat, a csütörtöki és a Somorjára vezető utat még később.

Az addig sáros járdákat a lakosság hozzájárulásával 1967-ben lebetonozták. Az ehhez szükséges cementet, kavicsot és a betonkeverő gépet a község vezetősége biztosította. A nyers fizikai erőt a lakosság nyújtotta. A kis falvak önerőből vagy nagyrészt saját forrásból voltak kénytelenek támogatni az útépítést, ami társadalmi munkát jelentett az állam által nyújtott finanszírozáshoz.

Úszoron így a későbbi években, részben állami dotációval, részben közmunkával több létesítmény készült, mint a ravatalozó a temetőben, az öltöző a futballpályán vagy a temető kerítésének felújítása. Kivétel az óvoda épülete, amelyet kulcsrakészre az  építési vállalat készített. Hasonlóan módszerrel, a lakosság társadalmi munkájával épült fel az új alapiskola is a fakói falurészben, a volt iskola kertjében. Az állam az épületanyagot térítette és némely szaktudást követelő munkákat fizetett. A közmunkával épült iskolát hatvanhatban adták át rendeltetésének. Ez az iskola már megfelelt a modern kor minden követelményének. Központi fűtés, vízvezeték és mosdók. Csak a tornaterem hiányzott, de ez is megoldódott azzal, hogy a volt iskola tantermét alakították át tornateremnek. A úszori részen megszűnt az iskola, és egy közös lépett helyébe Fakón. Ezzel kezdett a közigazgatási súlypont átbillenni az eddig vezető úszori részből, amelynek eddig vezető szerepe volt. Ez a folyamat nem állt meg, sőt tovább erősödött Fakó javára. Ehhez hozzá járult, hogy a fakói rész lényegesen jobban fejlődött, és a falu irányításában a fakóiak lettek többségben. Később az új községháza is Fakón épült fel.  

A Duna-meder kotrásának elhanyagolása és a védőgátak nem szakszerű gondozása idézte elő a nagy 1965-ös árvizet. Az Alpokban végbement hirtelen olvadások és esőzések a katasztrófát megelőző hetekben nem mindennapi magasságban tartották a Duna vízszintjét. A védőgátak átáztak, és a víz Csicsó falunál áttörte a töltést. A csallóközi falvak lakóit mozgósították,  a helyi hangosbeszélők felszólították a férfi lakosságot, hogy azonnal jöjjenek a gátak megerősítésére. Úszorról is traktorok utánfutóján mentünk segítetni. A dunai gátaknál, ahol némi szivárgást észleltek vagy nedvesedett a talaj, homokzsákokból védőgyűrűket emeltek. Ilyen védőgyűrűk építésében segítettünk mi is. Amikor Csicsónál megtörtént a gátszakadás, a kiömlő nagy mennyiségű víz hatására a mihozzánk közel eső Duna-szakaszon csökkent a árvízveszély.

Szojka Sándor, aki az ötvenes években élt Úszoron, és az állomási vendéglőt vezette, megérdemli, hogy nevét megörökítsem. Kitűnő, szorgalmas vendéglős, született üzletember volt, aki mindent elkövetett a vendég megelégítésére. A volt társadalmi rendszer korlátain belül felvirágoztatta az egykor kissé elhanyagolt kocsmát. Konyhát alakított ki, melynek híre messze környékre eljutott. Nagyon látogatott volt. Nem volt rest hajnalban munkába állni, az állomással szemben levő pékségből zsemlyét hozni, és szalámis zsemlyével várni a első vonatra menőket, a beérkező vonat vasutasait és utasait kiszolgálni. Megszervezte és vezette az állomási büfé építését. Később mint a községi választmány tagja aktív szervezőmunkával hozzájárult a halottasház, majd később az új községi iroda építéséhez. Kár, hogy később komoly betegsége meggátolta az egész falu hasznára váló tevékenykedésben.

A hatvanhatos évhez, sajnos, egy drámai esemény fűződik. Egy apa a családi viszály során baltával rátámadt a feleségére, fejbe vágta, majd halálos csapásokat mért a két fiúgyerekre. A felesége a szörnyű támadást túlélte, amit annak köszönhetett, hogy a nyári konyha, ahol a dráma történt, mennyezete alacsony volt, az ütésre felemelt fejsze éle belevésődött, és ezzel letompult az ütés ereje. A két kisfiú, a kétéves Horváth Tiborka és nem egészen egyéves testvére, Józsika a fejszével mért ütéseket nem élték túl. A zajra átszaladt a szomszédasszony s annak segélyhívására a közelben, az új iskolán dolgozó falubeliek. Azonnal hívták a mentőket és a rendőrséget. Az anyát, született Rózsa Ilonát eszméletlenül, súlyos koponyacsont-sebesüléssel kórházba szállították. Megműtötték, és gyógyultan került ki a kórházból. Pár évvel később másodszor is férjhez ment. A nagy felfordulásban észre sem vették, hogy a gyilkos apa eltűnt. A rendőrség eredménytelen keresését a rendőrségi nyomozókutya oldotta meg. Nyomot követve felment a ház padlására. A bátor rendőrök nem merték követni addig, míg ugatással jelet nem adott, hogy megtalálta a keresett egyént. A családja gyilkosa a padlásról valószínűleg végighallgatta mindazt, amit lent beszéltek az emberek, és úgy döntött, hogy véget vet az életének: felakasztotta magát.

 

Ezzel a visszaemlékezésemmel elérkeztem a múlt század hatvannyolcas évéhez. Úgy döntöttem, hogy ezzel a dátummal be is fejezem e rövid visszaemlékezésemet. Az azóta történtek még nagyon frissek, mélyen benne vannak a mai emberek tudatában, és nem kell külön dokumentálni őket. Az a szándék vezetett, hogy a jelenkor emberének és a eljövendőknek szerény hozzájárulásommal a feledés kapujából visszahozzak valamit. Még egy utolsó megjegyzés a munkámhoz: minden lejegyzett tényt az évtizedek alatt hallottakból és saját megtapasztalásaimból írtam a memóriámra támaszkodva. Csak a legrégibb a adatoknál használtam fel forrásmunkákat.

…..........................................Vége.....................................................

 

Utószó az Adalékok Úszor történelméhez című munkához   

Ismerőseim és barátaim biztatására úgy határoztam, hogy folytatom Úszor falu történetét, illetve utószó formájában egyes dolgokkal kibővítem. Az előző részhez nincs szándékom hozzányúlni, szeretném megtartani egységét. Ezzel ellentétben ezt a részt bizonyos felosztásban bocsátom kedves olvasóim elé.

Tanítás és művelődés. Az iskola épületéről és magáról a tanításról már az elérhető forrásokból merítve írtam. A legrégibb pedagógusokról nagyon keveset tudunk, majdnem semmit. Ismert tanító kisasszony volt Schweinger Adél, aki a 19. század végén működött a falunkban. Itt is kötött házasságot Végh Istvánnal, és haláláig, 1943-ig úszori lakos volt. Az úszori temetőben van a sírja. A másik nagyon ismert tanító Baranyai Sándor volt, egy helybeli jobb módú gazdálkodó család fia. Később felhagyott a tanítósággal, politikával foglalkozott, és magas beosztású banktisztviselőként dolgozott a somorjai bankban. A negyvenes évek elején, ötvenhat éves korában szívinfarktusban halt meg a somorjai vonaton, munkába utazva. Megemlítem továbbá a két világháború közti években tevékenykedő Cséfalvai és Harka tanító urakat. Az a generáció, akiket ők tanítottak, úgy emlékeznének vissza rájuk, mint nagyon szigorú tanítókra. Krüger Margit tanító kisasszony és Halmos tanító úr voltak az utolsó magyar nyelven tanítk Úszoron. 1945-ben, mint minden csallóközi faluban, Úszoron is megszűnt a magyar tannyelvű iskola a közismert Beneą-dekrétumok értelmében. Krüger tanító kisasszony Magyarországra költözött édesanyjával, akivel együtt lakott. Halmos tanító úr, hazatérve a háborúból, megjelent Úszoron, összeszedte személyes holmiját, és szintén eltávozott ismeretlen helyre. Annak ellenére, hogy a háború végétől nem volt, és ma sincs Úszoron magyar tannyelvű iskola, éltek a községünkben tanítók, akik máshol, a környező falvakban tanítottak. Felmerül a jogos kérdés, hogy amikor újra megalakulnak a magyar nyelvű iskolák, akkor miért maradt ki ebből Úszor. A környező falvakban, az adott lehetőségeket kihasználva és a nagy pedagógushiány ellenére (a háború utáni a nagy magyarüldözés miatt állástalanná vált pedagógusok kénytelen voltak Magyarországra távozni) megalakulnak magyar tannyelvű iskolák. Erre még az idő távlatából sem lehet objektív magyarázott adni. Szerintem döntő tény  volt, hogy a faluban a kényszerkitelepítés során nagyon lecsökkent  azoknak az öntudatos személyeknk a száma, akik reprezentatívan fel tudtak volna lépni. A falu élére olyanon egyének kerültek, akiknek nem volt érdekük a magyar nyelvű oktatás. Számukra a legfontosabb érdek a mezőgazdasági kollektivizálása volt. Azonkívül nem volt magyar értelmiség, és az olvasáshoz szokott színe-java gazdákat kitelepítették. Röviden: az elfásult lakosságban nem volt meg az érdeklődés.

A szlovák, illetve cseh tannyelvű tanítás Fakón kezdődött a kolonisták érkezésével. Ekkor nem voltak még a lakóházak sem, nemhogy iskola. Csak az uradalmi cselédházak, gazdasági épületek és a kastély. Egy morva kolonista nő, aki akkoriban volt iskolaköteles, úgy emlékezett vissza azokra az évekre, hogy egy épület szolgált ideiglenes iskolának. Állandó helybeli tanítójuk sem volt. Valahonnan naponta felváltva bejártak a tanítók, valószínűleg Pozsonyból.

Az új politikai helyzet és újonnan keletkezett államalakulat megkövetelte az idetelepített lakosság nyelvén való oktatást. Rövid idő leforgása alatt az állam nagyvonalú támogatásával felépültek az ahhoz a korhoz képest modern iskolák és a velük egybekötött tanítólakások. A környéken az első ilyen iskola Vörösmajorban épült. Fakón (amelyet akkor még hivatalosan is így hívtak) 1927-ben épült fel az egyosztályos modern iskola, tanítólakással egybekötve. Az első tanító a fennmaradt adatok szerint Makovická volt. Ebben az iskolában a szlovák nyelvű oktatás a bécsi döntést követően, a lakosság összetétele megváltozásával megszűnt, s majd a magyar tannyelvű iskola első négy osztályát helyezték el itt Krüger Margit tanító kisasszony vezetésével.

Vallás és hitbuzgóság. A második világháború végéig Úszor lakossága hivatalosan római katolikusnak vallotta magát, egy-két evangélikus személyek kivételével.

scan0004-001.jpg

 Ez nem azt jelentette, hogy mindenki buzgó hívő volt. Akadtak, akik csak papíron vagy formálisan gyakorolták vallásukat. 

mt2008-009.jpg

A helybeli kápolnában csak nagyon ritkán voltak szertartások, mint például búcsúkor, elsőáldozáskor és az egyházi esküvők alkalmából. A májusi és az októberi esti litániákat a hívők maguk tartották meg előimádkozó asszony vezetésével. Minden vasárnap és ünnepnap a falu apraja-nagyja felkerekedett, és elindult a somorjai templomba. Többnyire gyalog vagy később kerékpáron. Nagyon érdekes látvány volt, amint majdnem libasorban meneteltek az emberek, kisebb csoportokat alkotva. Mivel vasárnap a somorjai templomban két mise is volt, a későbbi szertartásra menők szembetalálkoztak azokkal, akik az előzőn vettek részt. A lovakat a gazdák kímélték, nekik is kijárt a vasárnapi pihenő. Kivételt képeztek azok a gazdák, akik öreg, nagyon nehezen járó vagy beteg családtagokkal laktak.

Ez a templomlátogatás a háború után a lakosság összetételének megváltozásával és a kommunisták ateista politikájának hatására gyökeresen megváltozott. Érdekes paradoxon keletkezett. Még a negyvenes évek végén, mint már írtam, az úszori templomot az Árva megyéből ide telepedett lakók, főleg a vörösmajoriak, egyszerűen kisajátították maguknak. A kevés megmaradt eredeti lakos, ha az időjárás megengedte, továbbra is a somorjai templomnak adott előnyt.

A hittantanítás a közoktatás szerves részét alkotta. Ez így volt egészen a kommunista uralomig, amikor a rendszeres hittantanítást száműzték a iskolákból. Más volt a helyzet Fakón. Az eredeti lakosság, a földbirtok eredeti alkalmazottai – hasonlóan, mint Úszoron – római katolikusnak vallották magukat. Az első változások a vallási hovatartozásban a kolonisták letelepítésével kezdődött. A jövevények között akadtak husziták és a cseh testvérek egyesület tagjai. Jellemző volt rájuk a vallási langyosság, sőt ateisták is akadtak. A baptisták mind Úszoron, mind Fakón a háború után telepetek le.

A nevezetes 1968-as esztendő. A Dubček nevével fémjelzett politikai megmozdulás nagyon sokrétűen le van írva, megtalálható nagyon sok forrásban, ezért nem részletezem. A prágai tavasznak a falunkra gyakorolt társadalmi hatását idézem fel. Szlovákiában – a sztálini korszak és képviselőinek kritikáján megbátorodva – lassan, de biztosan felemelte fejét a szlovák nacionalizmus, amelyet a totalitarista Novotný vezette kommunista uralom nagyon visszaszorított. A napi sajtó szenzációs cikkekkel nagy felhajtást csinált, főleg a sztálini repressziókkal szemben. De sajnos, cseh- és magyarellenes uszításokkal folytatták... Községünkben a régen feledésbe merült szlovák nemzeti orientációjú csoportok lassan kezdték szárnyaikat nyitogatni. Ez főleg szlovák bálok és hasonló rendezvények szervezésében nyilvánult meg. De nem sokáig, mert az augusztusi katonai beavatkozást követő konszolidációval mindez véget ért.

A falu vezetése mindenek ellenére sikeresen átvészelte az időben rövid élettartalmú prágai tavaszt. A helyi vezető politikai garnitúra továbbra is vezető szerepet töltött be a községben a Husák vezette ún. konszolidációs korszakban. Vigyorgó képmutatással továbbra is szépeket mondtak a lakosságnak, de a kádervéleményekben negatív adatokat közöltek. A falu kétkezi, dolgos népe, akik a földeken dolgoztak és az állatgondozással foglalkoztak, nem szóltak bele a politikai változásokba, és megmaradtak az együgyű kocsmai politizálásnál. A lakosság nagy részének munkahelye más városokban volt, így az ott kifejtett aktivitásukról keveset tudunk. A helyi értelmiség, okulva a múltból, óvatosságból messze tartotta magát a politikától. A konszolidációs tisztogatásnak a helyi igazgatótanító eset áldozatul. Állítólag azért, mert  az úton haladó megszálló orosz katonaiautó-osztagnak integető iskolás gyerekeknek azt mondta, hogy „ne integessetek ezeknek randa oroszoknak”. Ennyi elég volt a leváltására és áthelyezésére.

A falu érdemes lakói. Itt megemlítem azokat a szerény, nagyszerű embereket, akik megérdemlik nevük feltüntetését.

Baranyi Lina néni, született Kún Karolina. Bősről származott. Nagyon jószívű teremtés volt. Nemcsak azért, mert a háza küszöbéről nem ment el koldus és más kéregető üres kézzel (abban az időben igazi koldusok voltak, akik nem drogra könyörögték a pénzt, hanem a mindennapi betevő falatra vagy elhasznált ruházatra). Még éjszakai szállást is kaptak hátul a pajtában vagy a meleg istállóban. Nem egy szerencsétlen áttelelt náluk. Segítőkészsége nem ismert határt. Amolyan mindenes volt. Akkoriban falun nem voltak temetkezési vállalatok, a halottakat otthon öltöztették fel és ravatalozták. Lina néni volt az, aki öltöztette a halottakat. De sors nagyon kegyetlen volt vele szemben. Először  elvesztette a férjét, majd a legfiatalabb fiát, és végül a legidősebb fiát. Mindez két-három év leforgása alatt történt, mindnyájan a tbc áldozatai lettek.

Görcs Marika néni született Puss lány volt. A rászorultakon mindig szívesen segített. Nemegyszer pénzzel is. Valamilyen pozitív energiát sugárzott, melynek hatására kis falusi konyhájában nagy szeretettel jöttek össze a szélesebb rokonság leányai és fiai. Vasárnap délutánonként elszórakoztak malmozással vagy jolly kártya mellett.

Vida Jenő. A úszori futball nagy legendája volt. A széles környéken ismert volt. Vida tehetsége mint valami mágnes vonzotta a többi futballtehetséget, ezáltal az úszori futballcsapat a múlt század húszas és  harmincas éveinek legjelentősebb csapatává vált a Somorjai járásban.

Ipar és kereskedelem. A falu nagyságához viszonyítva egy patkolókovács és egy asztalosműhely képviselte az ipart, illetve a kézművességet. A kovácsmester Ruman volt, a háza és a műhelye az államosításig, illetve a termelőszövetkezetbe való beolvadásig a temetőhöz vezető kis utacska szélén állt, az utolsó nagy kövecsesgödörnél (mára a gödör már eltűnt, mert telehordták épületbontási törmelékkel és más hulladékkal). Az asztalosműhely Tauber Károlyé volt, aki asztalostevékenységét takarmány- és gabonadaráló berendezés üzemeltetésével bővítette ki. Később kisebb méretű cséplőberendezést is üzemeltetett, melyet ahhoz az időhöz képest modern petróleum üzemanyag-hajtású robbanómotorral működtetett. A háború folyamán, amikor hiánycikk lett a kőolaj-származék, rugalmasan átállt a faszéngázhajtásra, amelyet a tűzifa nem tökéletes égésével állítottak elő egy ügyes, erre a célra létrehozott berendezés segítségével. Ugyanezt tette az asztalosműhellyel és a daráló- és cséplőgarnitúrával is. A háború utáni zűrzavaros években mindez elkallódott.

Az üzletet a helyi Hangya Szövetkezet képviselte a második világháború végéig. Röviddel a háború után megalakult a Trnčik-tulajdonban levő vegyesbolt és kocsma. Amikor bekövetkezett az általános államosítás, a magántulajdonban levő boltok megszűntek, és beolvadtak az ország állami kereskedelemébe. A múltban minden faluban volt kocsma. Ezek  rég feledésbe merültek. Fakón a kolónia felépítésével nyílt egy kis vegyesárubolt (a mostani Miąík-házban), amely a harmincnyolcas politikai változásokkal megszűnt. Hasonló sorsra jutott a Tomsú-féle  hentesüzlet, amely az állomáson működött még a negyvenes években is. Egy rövid ideig bizonyos Zámpori tulajdonában volt. Említésre méltó a minden kort és rendszert átvészelő és ma is kisebb-nagyobb sikerrel működő állomási kocsma. Mai szemmel nézve érdekes lehet az állami monopóliumban levő dohányipar termékeinek árusítására szolgáló trafik. Ezeket többnyire hadirokkantak és hadiárvák üzemeltették.

Egészségügy, higiénia. A legmagasabb egészségügyi szaktudással rendelkező egyén a szülésznő, más néven bábaasszony volt. A szülések levezetése és a gyermekágyas asszonyok ellátása mellett kisebb balesetek, sebesülések kezelését is elvégezte, valamint egészségügyi tanácsokkal látta el a falu rászorultjait. A legközelebbi orvosi rendelő Somorján volt, a kórházi kezelésre szorulók Pozsonyba, esetleg Komáromba voltak kénytelenek menni. Az iskolákat vöröskeresztes védőnők látogatták, és ők ellenőrizték a személyi higiénia alapjainak betartását is. Időről időre orvosi vizsgálatnak vetették alá a kisiskolásokat.                                                         

Illetlen beszéd és trágár szavak mellőzése. Ha valamely, főleg férfitársaságban a beszéd túllépte az illem határát, mindig akadt valaki, aki figyelmeztette a többieket a gyerek jelenlétére. Ez többnyire hatásos volt. Ebből a mai túlfűtött világban élők mindnyájan okulhatnának.

Ezzel lezárnám szerény munkámat. A tizenkettedik órában igyekeztem megmenteni a még menthetőt falunk közös múltjából a jelen és eljövendő nemzedékek számára. Remélem, akadnak majd olyanok, akik érdeklődéssel nyúlnak e szerény íráshoz. Kívánom, hogy oly szeretettel olvassák (és emlékezzenek őseinkre), mint ahogyan én dolgoztam rajta.

Somorja –Úszor, 2008. október hónapja

Puss Rudolf